Románia annak modellje, hogyan NEM tartják be a kisebbségi jogszabályokat

Péntek délelőtt, Tusványos, MIT sátor. Hőség: tűrhető. Téma: sokánt. Magyarellenes diskurzus a román médiában. Meghívottak: Asztalos Csaba (az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke), Adrian Szelmenczi (Active Watch tréner) és Szőcs Izabella (a Minority Rights Egyesület elnöke). Moderátor: Bethlendi András (ügyvezető, Igen, tessék! mozgalom)

A beszélgetés félórás késéssel indult. Az ok: objektív malőr. Viszont ami gáz volt: egyetlen szervező sem érezte szükségesnek, hogy felálljon a színpadra és tőle telhetően kedves hangon türelemre kérje az egybegyűlteket. Na.

A moderátor azzal indított, hogy felvázolta a sajtóbeli magyarellenes diskurzus típusait. Eszerint van egyszer az információ tendenciózus tálalása. Mindenki ismeri a szituációt, amikor egy mioritikus szemszögből kényes téma alaposan és a magyarok kárára sarkítva jelenik meg a médiában. Van aztán a másik eset, a súlyosabb: az információk torzítása. Ennek két alfaja különíthető el. Az objektív tények megmásítása, illetve a kitalált hazugságok tálalása. Ezen kategóriák mentén indult el a beszélgetés, melynek során mindegyik meghívott a saját szakterülete és kompetenciája szerint elemezte a témát.

Adrian Szelmenczi arról beszélt, hogy a román köztudatban (és nyilván a sajtóban) létezik egy olyan felfogás, miszerint

a magyar közösség jelenléte Erdélyben nem legitim.

Ezt a percepciót például az olyan történetek táplálják, amikor egy román ember a Székelyföldön kenyeret kér, és nem „szolgálják ki” románul, melynek következtében idegennek érzi magát a saját hazájában.

A román sajtót meg többnyire – nyilván tájékozatlanság, hiányos vagy részrehajló oktatási háttér okán – az jellemzi, hogy egyszerűen nem értik a fennálló helyzetet. Felháborítónak tartják, hogy a magyarok odahaza más nyelven beszélnek, és mindenféle politikai követeléseik vannak, továbbá szakmai szempontból nem ismerik a feldolgozandó témát. Ebből származnak aztán az olyan – egyértelműen gyűlöletkeltő – megnyilvánulások is, mint az az eset, amikor az Antena 3 tévéadó munkatársai kitörölték a román belépési menüpontot a kovásznai prefektúra honlapjáról.

Ami a román szélsőséges elemeket illeti, velük nemigen van mit kezdeni, a közlés elbírálásán és adott esetben büntetésén kívül. Itt van például Bogdan Diaconu szélsőséges nacionalista politikus esete, aki a minap bojkottot kezdeményezett (és nyílt levelet írt Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek - a szerk.) a magyarországi MOL kutak ellen, mivel állítása szerint Magyarország nem akarja kiadni Romániának a bűnöző Markó Attilát. Mellesleg a szélsőséges nacionalisták minden román pártban megtalálhatók. Victor Ponta és Crin Antonescu például

versengve tagadták Székelyföld létezését,

amikor érdekeik úgy kívánták.

Asztalos Csaba megemlítette, hogy az Országos Diszkrimációellenes Tanács és az Országos Audiovizuális Tanács azok a fórumok, amelyek a román sajtóban megjelenő gyűlöletkeltő közlések elbírálásával és büntetésével foglalkoznak. A törvényes és intézményes kerettel tehát nincs baj. A bajok ott kezdődnek, hogy például Erdélyben nincs elég szervezet, amely a sajtóbeli gyűlöletkeltő diskurzusok monitorizálásával foglalkozik. Aztán az is problémát jelenthet, hogyan alakul a szólásszabadság és a gyűlöletbeszéd közötti, időnként igen kényes egyensúly. Mert például a magyarok számára az autonómiáról szóló diskurzus a szólásszabadsághoz tartozik, viszont a románok gyakran gyűlöletbeszédként értelmezik. Aztán az is nagy probléma, hogy a román sajtósok oroszlánrésze nem tud magyarul, de nem is igen törődik a más nyelvű információk megértésével, olyannyira, hogy sokszor a Google Translate segítségével igyekeznek „megérteni” a magyar nyelvű adatokat. Az is igaz, hogy a magyar intézmények, pártok, szervezetek nagy része is elég rosszul kommunikál a román sajtó fele.

A román kormányoknak 2007-ig (az ország EU-csatlakozásáig) abszolút érdeke volt, hogy, úgymond, rendezzék a hazai kisebbségek problémáit. 2007-től kezdve a román csúcsvezetés gyakorlatilag

lezártnak tekinti a kisebbségi jogok kérdéskörét.

Számos politikus hangoztatja újra meg újra, hogy a romániai kisebbségi jogok rendezése modellértékű Európában. És a jogi keret meg is van. De valójában Románia abban az értelemben modell, hogyan NEM tartják be a létező kisebbségi jogszabályokat.

Szőcs Izabella a kolozsvári háromnyelvű táblaper kapcsán számolt be a román sajtóval kapcsolatos tapasztalatairól. Amikor elsőfokon megnyerték a táblapert, meghirdették a sajtótájékoztatót a magyar sajtó számára. (A román sajtóra nem is gondoltak – amint kiderült, tévesen –, mégpedig azért, mert egy ilyen helyi ügy biztos nem éri el a román sajtó ingerküszöbét.) A sajtótájékoztató estéjén Szőcs Izabella e-mail postafiókja és Facebookja gyakorlatilag felrobbant: a román sajtó lecsapott az ügyre. Az volt az érdekes, hogy a román média körülbelül fele úgy tálalta az esetet, hogy

egy 22 éves lány legyőzte Kolozsvár polgármesterét.

Sokak számára tehát érdekesebb volt az ügy ilyetén értelmezése, mint az események objektív közlése. Viszont egy-két kivételtől eltekintve, torzítások, koholt információk nem jelentek meg a román sajtóban. Igaz, ebben nagy szerepe volt annak, hogy Szőcs Izabella folyamatosan magyarázta a román újságíróknak: nem, nem egy nacionalista megnyilvánulásról, és nem is politikai kezdeményezésről van szó, hanem egyszerű jogérvényesítésről. A kézenfekvő következtetés tehát az, hogy a román sajtó felé való folyamatos kommunikáció rendkívül fontos, annak érdekében, hogy a tendenciózus, gyűlöletkeltő tálalás elkerülhető legyen.

A következtetés: folyamatos monitorizálás, jogtudatos viszonyulás, továbbá kommunikáció. Csak hát ezzel is az van, mint a törvényekkel. Ahogy azokat be kell tartani, emezeket meg csinálni kell. A beszéd ugyanis fontos, de nem elég.