Tegnap a családorvosnál jártam. Igazolásért, gyerekeknek, táborba. Nem nagy ügy. Kiültem a várakozási időt, beszereztem az értékes papírfecniket és indultam.

Ja, mindez Kolozsváron történt. A Kincsesben. Erdély fővárosában. Meg Ifjúsági Fővárosában. Meg versengő európai kultfővárosban. 

Kiérek az utcára. A kapu előtt egy tolókocsis férfi… nos, „ácsorog”. Köszönök, ő is. Megkérdem, miben segíthetek. Mondja, be szeretne menni. Csak kicsit nehéz, teszi hozzá. Akkor tudatosult bennem hogy a családorvosi rendelőhöz vezető folyosó és az utca szintje közt egy jókora lépcső van. Ami tolókocsival enyhén szólva legyőzhetetlen akadály. A kocsi háta mögé kerülök, megbillentem, feltolom a lépcsőn, majd végig a folyosón.

És máris ott volt a második akadály. Sőt, kettő. Az orvosi rendelő és a folyosó szintje között még egy, körülbelül ugyanakkora lépcső van, mint a kapubeli. Ezért aztán az ajtó kilincse olyan magasan található, hogy azt tolókocsiból maximum egy gibbon vagy orangután éri el. Nyilván segítettem.

A probléma a következő: tudtommal van egy olyan szabály, hogy közintézményeknek biztosítaniuk kell a mozgássérültek akadálytalan be- és kijárását. Bár lehet, hogy a családorvosi rendelő nem közintézmény. Nem a közről szól. De talán az a szabály, hogy mozgássérültek egyedül ne járjanak. Se be, se ki.

Mindez Kolozsváron. A Kincsesben. Stb.