Pedig többen vannak, akik nem voltak azok, az ő iskolaképük talán árnyaltabb, akár temetnek önmagukban, gyakran ki nem mondott revansvételi szándékkal, belső győzelemre éhesen érkeznek, vagy néhányan közülük akár el sem jönnek ezekre a találkozókra. De máig él bennük egy rossz felelet, egy őszinte mondat nyomán felhangzó gúnykacaj; egy egyoldalú szerelem megaláztatásainak emléke, a csók utáni szégyen, amiről kiderült, hogy fogadásból adták; kövérnek hitt ötvenöt kilójuk rejtegetése; nem szabályos családjuk nyomorúságának leplezni próbálása; máshonnan jöttségük miatt, másként gondolkodásuk miatt, igazságtalanul elszenvedett döntések, szavak miatt érzett megsemmisülés. A kamaszkor bizonytalansága persze mindez, amelyet általában nem feloldani próbál, hanem felerősít a középiskola, ha farkastörvényű, ha hordaszellemű, ha elnyomó, ha tekintélyelvű, önmaguk fontosságának tudatában a folyosókon tovasiető mosolytalan tanárokkal, katedrán koppanó naplókkal, amelynek hangját a pedagógusarcon olykor a hatalom, a kínzás kéjének elfojtott izgalmú vigyora kíséri.

 

Ha egy kicsit megkaparnánk a felszínt e találkozókon, furcsa és nagyon emberi dolgokkal szembesülhetnénk, azt hiszem, és talán ezek a beszélgetések lehetnének az újra és másként egymásra találások építőkövei. De közben legtöbbször mindenkire átragad a ki-mit-ért-el-az-életben őrülete, elvész a találkozás lényege a hány gyerek, hány autó, milyen munka Bermuda-háromszögében, mintha mindez kilóra lemérhető lenne, mintha mindezt, mint holmi véres kardot, diadalittasan fel kellene mutatni. Az információ persze fontos lehet, de ugyanolyan érdekes az is, ami mögötte van. Hisz lekerülhetnének az évtizedes, megkopott címkék a homlokokról, amelyekről akár az is kiderülhetne, hogy ráncosodnak ugyan, de nagyszerű koponyákhoz tartoznak, emberekhez, akik többé-kevésbé ugyanolyan esendők, mint mi.”