„Történnek olyan húzások minálunk, babám, hogy nem is tudjuk, sírjunk-e vagy kacagjunk. Rögvest mondom a soron kapott esetet. Uzon község került pácba, onnan kiált felénk. Meggyőződhetünk igazáról, ha a hozzá hasonlóan gazdálkodó más községek esetét és a rendelkezést magát nézzük. Uzon és a hozzá tartozó falvak, Szentivánlaborfalva, Bikfalva, Lisznyó, Lisznyópatak, Uzonfüzes, Sepsimagyarós azért nem kapott központi támogatást erre az évre, mert a község háza táján minden rendben, adósság semmi, a község épít, felújít, csinosít; lapunk most írt az önkormányzat alatt lévő, 125 éves pince felújításáról európai uniós, pályázati pénzzel, a községnek egy lejbe sem került. Mit mond erre a kormány? Igen, minden rendben, akkor nincs is szükségetek (?) központi pénzre, adjuk a rászorulóknak.

Mindenki legyen rászoruló, s akkor kaphat?! Ha koldussá vedlik, mint annyi más település?! Nekem óhatatlanul az egyszeri apa és anya jut eszembe, akiknek három fia volt, abból kettő dologkerülő, kocsmatöltelék, a harmadik szorgalmas, épített házat, csűrt, a pajtában jó lovak, tehenek. De az apa a másik kettőt támogatta suttyomban vagy nyíltan, mert azokról vedlik a ruha, lóg a rongy, mert azok iszákolnak folyton. Rászorulnak a segélyre…

A bukaresti rendelkezéssel is így állunk. Ahol remekül mennek a dolgok, oda nem kell központi pénz, akkor sem, ha ott fiadzik a peták is. Sok érthetetlen, értelmetlen rendelkezést kell néznünk tehetetlenül, megkeresnünk ellenük azt a harmadik utat, melynek révén a lakosság, a dolgozók is részesülhetnek a – saját munkájuk gyümölcséből. És firtathatják ők maguk is, hová rekkentik el így a befizetett adót, mire megyen az el.”