„Trianon sebei nem akkor fognak begyógyulni, ha eltűnnek a határok, lehet, hogy a határok fizikailag elválasztottak minket, magyarokat egymástól, de szellemi határok nem voltak soha. Trianon sebei akkor fognak begyógyulni, ha templomokat és iskolákat építünk, ha minél több magyar gyereket nevelünk, akik nem csak mondják, hanem hiszik is, hogy »itt élned, halnod kell.« Ma már nem a határok gátolják meg, hogy magyarok legyünk, hanem mi építjük tovább, magasabbra Trianon bástyáit.

Naponta látjuk, halljuk, hol és milyen módon emel kezet magyar a magyarra, hogyan emészti fel egységét a nemzet az elcsatolt területeken, mert mindenre van magyarázat. És a keselyűk itt keringenek a fejünk fölött, közben nem veszi észre senki, hogy tenni is kellene a megmaradásért. Ilyenek vagyunk. Szeretünk emlékezni, szebben és jobban, mint azt a valóság, a történelem engedné. Büszkék vagyunk egy süllyedő hajón, és nem énekeljük a zsoltárt: Ments meg Uram minket, az örök haláltól… Bár a fél hajó víz alatt van már, mégis azt hisszük, hogy ha a tengert szidjuk, beforr a lék. Pedig jó lenne észben tartani Mindszenty szavait, aki azt mondta, hogy nem fél, ha van egymillió magyar, aki szívből imádkozik.”