„Ahogy Borbély Laci bátyám borult ki négy éve, amikor Pelczné Gáll Ildikó a nagyváradi kongresszuson azt találta mondani a Fidesz alelnökeként, hogy »Ma önök megkapják az esélyt, hogy változtassanak. Nem elegendők a múltban született félmegoldások. Rögzíteni kell, kik a szövetségesek, rögzíteni kell a Fideszhez fűződő viszonyt is. Ha önök ma a változás mellett döntenek, mi segítőkezet nyújtunk a jövőben.«

Ma is ott zúg a fülemben a küldöttek akkori pfujolása, nemtetszésük hangos morajlása. Ekkor ragadta meg a mikrofont az erdélyi magyar oligarchák gyöngye, és habzó szájjal üzente a Fidesznek: »Ne utasítgasson bennünket senki – sem Bukarestből, sem Budapestről, még akkor sem, ha kétharmados többsége van!«

Vörös volt a feje, szemei kidülledtek, és nagyon őszinte volt abban a pillanatban. A mikrofon majdnem elgörbült, s talán Uri Geller is arra készült, hogy elszégyellje magát. Aztán a Borbély után pulpitusra lépők is abban próbálták egymást túllicitálni, hogy Budapestre üzengessenek. Hogy ők mekkora demokraták, hogy bizony nem engednek beleszólást a dolgaikba.

Nézzünk most egy friss hírt a pénteken és szombaton tartott kolozsvári RMDSZ-kongresszus vonatkozásában. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes tapsot aratott azzal a kijelentésével, hogy »Nem fogadható el semmi, ami az RMDSZ-t gyengíti, mert az erős erdélyi magyar képviselet letéteményese a Romániai Magyar Demokrata Szövetség.« Hozzátette, az RMDSZ-ben megvan az a képesség, hogy integráljon mindenkit, akit csak lehet.

Ez azt jelenti, hogy már Budapesten is elismerik, ha egyebet nem, hát az RMDSZ passzátszélfújó képességeit, vagy azt, hogy huszonöt éven át ilyen vagy olyan áron, de ott volt a román törvényhozásban, s a legtöbbször a hatalomban is. Sajnálatos, hogy közben az RMDSZ belső ellenzéke által anyaországi segítséggel létrehozott kisebb pártok viszont nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, s így Budapest mégis a pfujoló-tapsoló RMDSZ-nek nyújt segítő kezet. A skizofrénia és az opportunizmus
diadala ez.

Ettől azonban tapsolhatnékom még nekem is volna. Így fejezném ki, ha legalább nyugdíjaskoromban megtapasztalhatnám, milyen is ügyet intézni az autonóm Székelyföldön. Hiszen az RMDSZ most Kolozsváron is önrendelkezést ígért.

Egyelőre azonban nem tudok bizakodó lenni. Sokaknak feltűnt ugyanis, hogy a nagy autonómiaharc kellős közepén a szövetség úgy tartotta meg – Újratervezés mottóval – kolozsvári kongresszusát, hogy sehova, még egy penészes sarokba sem helyezett el legalább egy szál székely zászlót.

Hogy legalább azt lobogtathatta volna ama bizonyos passzátszél.”