Európa gyújtogat. Most ilyenje van. És közben egy, a jogaiban ezerszer és ezerszázszor megalázott és megtiport nemzeti közösség csendben, méltóságteljesen gyertyáért, száraz fenyőágért, nyírfavesszőért nyúl.

Történelmi tény, hogy Nicolae Ceausescu rettegett Securitatéja nem szűnt meg 1989-ben a diktátor és neje megpuccsolásakor.

Megrögzött szerencsejátékosok az ilyen pillanatokat szokták úgy leírni, hogy tizenkilencre lapot húz az ember. Amikor már alig van esélye jól kijönni elbaltázott kombinációiból, amikor a leginkább már csak veszíthet. Victor Ponta is így viselkedik. Újabb kártyáért nyúlt, ráadásul a magyar kártyáért.

Sajnálatos, hogy az RMDSZ belső ellenzéke által anyaországi segítséggel létrehozott kisebb pártok nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, s így Budapest mégis a pfujoló-tapsoló RMDSZ-nek nyújt segítő kezet. A skizofrénia és az opportunizmus diadala ez.

Aligha foglalkozik Strasbourg a székely autonómia kérdésével. Ez rossz hír. Még rosszabb hír, hogy a székelyek sem.

Románia ma ünnepel. Pontosabban, a románok ma ünnepelnek. Azt ünneplik, hogy az Erdélyt benépesítő négy nemzetiség közül ők kerekedtek végre felül.

Felülkerekedtek azok, akiknek untig elegük volt az ország folyamatos és fokozatos Balkánra tolódásából, a fanarióta (önzés, hatalom- és pénzéhség jellemezte) mindennapokból, a lezüllesztett közéletből, a korrupció fogságából, a posztkommunizmusból, a Nicolae Ceaușescu szárnyai alatt dédelgetett Victor Ponta kormányfő pökhendi és nyegle, Kárpátokon-túli nemzetállami világából.

El kellene tehát végre dönteni, hogy vesszen-e Trianon, vagy az autonómia a követelés tárgya.

Beindult a lázas lobbizás. Új munkahelyért, új megrendelésekért, új öltönyért, új íróasztalért, hivatali autóért és névjegykártyáért, minisztériumi állásért. Mondjuk, tanácsadói szinten.