Több mint húsz évvel ezelőtt, 1993-ban, a brassói kongresszuson megfogalmaztunk egy merész tervet. Összeraktuk azt a programot, azt a nagy történetet, amely az elmúlt két évtizedben meghatározta az erdélyi magyarok emancipációját, közösségként való magára találását. 

és elmondhatjuk, hogy – az önálló állami egyetemet leszámítva – tíz év alatt, valamikor 2003-2005-re a program jogi részét sikerült elfogadtatnunk. A gyakorlatba ültetés zegzugos útja továbbra is feladatunk, ennek kérdését egy pillanatra sem szabad szem előtt tévesztenünk.

 

Ezt követően az volt a dilemma, hogy a nyelvi jogokra alapozva biztosítottnak látjuk-e nemzeti identitásunk megőrzését és továbbadását, kultúránk fejlesztését. A nagy nyilvánosság előtt nem folytattuk le az ezzel kapcsolatos vitát, azonban döntő többségünk a mellett foglalt állást, hogy a nyelvi jogok önmagukban nem biztosítják magyarként való boldogulásunkat, ehhez a különböző autonómiaformák jogosítványai szükségesek.

 

A kulturális autonómiát magába foglaló kisebbségi törvényt 2005-ben nyújtottuk be a parlamentbe, a székelyföldi autonómia statútumát ebben az évben dolgoztuk ki. Kétségtelen, hogy elfogadtatásuk nem lesz könnyű – jó példa erre a kisebbségi törvény, a kulturális autonómia sorsa, amely beterjesztése óta elakadt a parlamenti döntéshozatal útvesztőiben.

 

Véleményem szerint az újratervezés jegyében 

Lehet, hogy a nyelvi jogoktól eltérően az azonnali előrelépést elsősorban nem a jogi feltételek megteremtésétől kell várnunk. A parlamenti elfogadás kétségtelenül fontos, de ez nem csupán a mi akaratunktól függ. Addig is a jogi tervezetet ki kell egészítenünk tartalmi elemekkel, szakpolitikai programokkal. Eddig többnyire annyit mondtunk, azért van szükségünk autonómiára, mert saját magunk kívánunk dönteni dolgainkban. Kétségtelen, hogy ez igaz, azonban tartalmi kérdésekre csak esetenként adtunk választ: mit tennénk a különböző szakpolitikák terén, ha holnaptól autonómiánk lenne? Ennek a kérdésnek megválaszolása, a különböző területeken történő stratégiai tervezés már csak azért is fontos, mert ezek képezik jövőképünk alapját. 

Gondoljuk végig, akár húsz-huszonöt éves távlatban, melyek egy adott szakterület jövőbeni kilátásai, és ebből eredendően melyek a mi feladataink. Hosszú, és rövidtávon egyaránt, hiszen az autonómiák jogosítványai nélkül is hatalmi tényezők vagyunk – erősek az önkormányzatodban, mozgástérrel a parlamentben, és esetenként kormányzati szerepet vállalva. Ha megfogalmazzuk az egyes területekre lebontott konkrét célokat, ha tudjuk, hova akarunk elérni, minden nap tehetünk valamit álmunk valóra váltása érdekében.

 

A szakpolitikák újratervezése során 

elengedhetetlen. Ne feledjük, a brassói kongresszus programcsomagját is együtt raktuk össze. Azóta valamivel távolabb kerültünk egymástól, hiszen dolgok rendje szerint mindenki a saját területére összpontosított, abban kívánt a legjobbat alkotni. Újra le kell ülnünk, meg kell hallgatnunk egymás szempontjait, és közösen kell összeraknunk azt a nagy történetet, amely meghatározza a következő évtized irányát. Hiszen a politika már felismerte, hogy egyedül nem boldogul, a Kulturális Autonómia Tanács létrehozása már e józan belátás eredménye.

 

Abból kell kiindulnunk, hogy a jövő már nem rólunk, hanem gyermekeinkről szól – a jövőkép elsősorban számukra kell vonzó legyen, őket kell részvételre, cselekvésre ösztönözze. Mi, a kommunizmus mentális börtönéből szabadultak annyit tehetünk, hogy bevonjuk őket a jövőnk tervezésébe, és megbízunk tudásukban, tenni akarásukban.

 

Ehhez kívánok eredményes újratervezést!

 

Köszönöm, hogy meghallgattak.