„És minden bizonnyal tudja minden résztvevő is, vagy legalábbis remélem, hogy tudja, mert ellenkező esetben végképp nagy a baj.

2012-ben 5,1 százalékot ért el az RMDSZ a parlamenti választáson, s innen már csak egy hajszálnyira van a 4,9. S ha nem változik a választásról választásra igazolódó trend, hogy egyre kevesebb erdélyi magyar él szavazati jogával, akkor nem kell nagy matematikusnak lenni ahhoz, hogy kiszámítsuk a jövőt. Huszonöt éven át lehetett abban reménykedni, hogy valahogy mégiscsak összejön az 5 százalék, ennyi etnikai öntudat, ennyi veszélyérzet még van a hat és fél százaléknyi erdélyi magyarságban. Ma már erre nem lehet támaszkodni, ez ma már nem elég. Nemcsak a világ változott, hanem mi szavazók is, és nemcsak a szavazók bizonytalanodtak el, hanem maga az RMDSZ is.

Az is kezdettől nyilvánvaló volt, hogy hosszú távon minden eredményével önmaga alatt vágja a fát az RMDSZ, s ha ennek nem találja meg az ellenszerét, akkor mondanám, hogy érdemei elismerése mellett, de jelen esetben inkább érdemei el nem ismerése mellett fogja eltemetni a történelem.

Egy olyan etnikai alapon szerveződött párt, amely a kisebbségi jogok biztosítását tűzte ki alapvető céljaként, előbb-utóbb cél nélkül marad, ha sikeres. Valahogy így járt az RMDSZ is. Bár sokan vitatják és lekicsinylik huszonöt éves teljesítményét, megteremtette azokat a jogi kereteket, amelyek a kisebbségi közösség megmaradásához és fejlődéséhez elengedhetetlenül szükségesek. De, amint Markó Béla mondta nekem tavaly egy interjúban, katonaemlékekkel nem lehet szórakoztatni a fiatalokat, mi is untuk egy idő után saját apáink, nagyapáink emlékeit, utódainknak sem jelent többet már, ha egykori jogfosztottságunkat ecseteljük, s ahhoz mérjük a jelent.

Az új nemzedék, amely már beleszületett, vagy legalábbis az új korszakban vált felnőtté, nem ismeri a teljesen üres poharat, csak azt, amely félig van tele, és egyértelműen, talán jogosan is, csak az a bizonyos üres fele érdekli, a hiány – mert ami adott, azt természetesnek, magától adódónak veszi.

Azok számára, akik még tudatosan élték a diktatúra éveit is, nagyon fontosak ezek a viszonyítási pontok, de a fiatal nemzedék sem térben, sem időben nem így viszonyít. Mi – a királyi többes annak köszönhető, hogy az RMDSZ vezetésének, politikusainak túlnyomó többsége abba a korosztályba tartozik, amelynek még vannak »katonaemlékei« – Kolozsvárt, Vásárhelyt, Váradot stb Budapesthez viszonyítottuk, de gyerekeink már Párizshoz, Berlinhez Londonhoz mérik az otthont. Visszafelé nem tekintenek, mert nincs miért ezt tenniük, s ha nem tetszik, amit jövőként körvonalazódni látnak, emelik kalapjukat és máris mennek valamely londoni bisztróba mosogatni. És biztos nem mennek szavazni…”