„Az RMDSZ huszonöt éves története, eddigi kongresszusainak áttekintése jól kidomborítja, honnan indult és hová jutott, miként vált az egyetlen romániai magyar érdekvédelmi szövetségből egyik párttá – igaz, még mindig a legnagyobbá –, hogyan feleződött támogatóinak sora, csökkent népszerűsége, sodródott abba a helyzetbe, hogy radikális megújulás nélkül a parlamenti bejutáshoz szükséges ötszázalékos küszöb elérése is veszélybe kerülhet.

Fi­gyelemmel követhető, miként kerekedett felül a kompromisszumos, Bukarest-központú politizálást támogató oldal, hogy taszította háttérbe, majd szorította teljesen ki a radikálisabb lépéseket követelőket, vált sokszínű szövetségből egyre központosítottabb, kevesek által irányított szervezetté, és az is, hogyan alakultak az egykori parázs vitákkal fűszerezett kongresszusok bólogatójánosok mindent hitelesítő, formális, fegyelmezett találkozójává.

Hónapok óta emlegetik RMDSZ-körökben az újratervezést, és ennek szükségességéhez kétség nem fér. Az elnöki tisztségért egyedüli jelentkezőként magát megmérettető Kelemen Hunor úgy fogalmaz: szeretnék megőrizni azok bizalmát, akik eddig is kitartottak mellettük, visszanyerni azokat, kik elfordultak a politikától, és ma­gukhoz csábítanák a legifjabb generációt, vonzó jövőképet vázolván számukra. Irányt kívánnak mutatni az egész magyar közösségnek, az oktatás, a családpolitika, az ifjúságpolitika, a nemzetpolitika, a gazdaságpolitika, a külpolitika és a nők közéle­ti szerepvállalása kapcsán fogalmaztak meg program-dokumentumokat, melyekben konkrét intézkedéseket javasolnak – ígéri.

Hangzatos, szép tervek, tartalmukról hétvégén tudhatunk meg többet, és évek múlva számba vehetjük majd azt is, mit gondoltak igazán komolyan, mi volt csupán népbolondító szép szlogen, mint a legutóbbi csíkszeredai kongresszuson irányként meghatározott autonómiastatútum kidolgozása, mely elkészült ugyan, de valamely fiók mélyén porosodik azóta is.”