Kicsit izgulok emiatt, meg a fényképezőgépet is otthon felejtettem. (Majd improvizálok.) Végre megérkeznek. Hely elfoglal, kérdéskör-koncepció előad. A jelekről fogom kérdezni. Azzal kezdem, hogy…

…oviban mi volt a jeled?

Ez egy érdekes történet, mert amikor a jeleket kellett választani óvodában, a leendő ovisok, mint siserahad robbantak rá a jelekre és a végén az a jel lett az enyém, amelyik nem kellett senkinek. És ez a répa volt.

Keress magad mellé jeleket – mondod a Feketepéterben. A saját jeleidet te találtad vagy ők találtak meg téged?

Világéletemben hallottam kommentárt a fejemben – beszélgetések közben is. Ezt nem vertem nagy dobra, mert aki hangokat hall a fejében, arra furcsán néznek az emberek. Az utóbbi pár évben történt, hogy ezeket a hangokat kezdtem összekapcsolni az ismerőseimmel, a szófűzésük alapján meghallottam azt, hogy melyikük kicsoda. Végül így azonosítottam be ezeket a jeleket.

Amúgy szerintem mindenki hall hangokat a fejében, csak letagadja, vagy nem ismeri be. Na mindegy, ez zárójel.

Én is efelé hajlok.

Egy másik jel lehet a kérdőjel, ami ugye ott lebeg a fejed fölött és sakkban tart olykor. Neked mi volt, illetve jelenleg mi a legnagyobb kérdőjeled?

Úgy érzem, hogy életem során úgy gondolkodtam és úgy cselekedtem – tudat alatt -, mintha ki akarnék cseszni magammal. Ha önmagammal nem vagyok jóban, másokat sem tudok úgy szeretni, ahogy megérdemelnék. Szóval ez a legnagyobb kérdőjel a fejem fölött, hogy hogyan tudnék önmagammal békét kötni és nyugalomban élni. Kreatív békében.

Az ember általában választ magának egy vagy több valakit, akire/akikre felnézhet, aztán vagy csalódik benne vagy nem. Ez is lehet egy jel, nevezhetjük példaképnek. Neked van ilyen?

Még a zenei pályafutásom elején Lovasi András és Bródy János volt nekem nagy példaképem. Emberileg pedig a barátaim, akiktől nagyon sokat tanulok: viselkedés, gondolkodás, mindenféle dolgokhoz való hozzáállás szempontjából. De ez valahol ösztönös is, tehát tudat alatti.

Nemrég Bagdy Emőke pszichológus előadásán leírtam egy érdekes mondatot, kábé így hangzott: ha magadról beszélsz (valakinek), meghallod önmagad. Neked sikerült meghallanod a saját hangod?

Én úgy hívom ezt, hogy én meg az ének. Én meg az énjeim. Ami azt jelenti, hogy mindenki a másik fejében lévő énjével beszélget. Tehát most igazából te beszélsz az én fejemben. Az én fejemben lévő te. És hogyha te megszólalsz, akkor én fogok beszélni rajtad keresztül – az az én-kép, ami rólad kialakult; valami, ami benned kialakult rólam.

Aham, akkor ezt a gondolatot kapcsolom is tovább. Volt-e valakinek olyan verse, prózája, vagy bármilyen szövege, amiről úgy érezted, hogy ez a te hangod, vagy akár te is írhattad volna?

Persze. A Kispálnak és a Quimbynek van sok ilyen dala. Rólam szól, nekem szól, magamra vettem őket.

És most már beléd épült?

Igen. Sokszor azon kapom magam, hogy az agyam újra és újra lejátssza azokat a dalokat.

De ha ezeket félreteszed, milyen a te saját hangod? Lecsupaszítva.

Az én hangom, mint egy öregember hangja: fáradt, de vicces. Egykedvű. Amolyan narrátor.

Azonban megeshet, hogy annak ellenére, hogy te milyen lelkülettel, intencióval írsz, az a különböző értelmezések során félreértelmeződik, de minimum másképp csapódik le. Nem zavar ez?

Ezen soha nem gondolkodtam. A szövegeim legtöbbször saját magamnak szólnak, magamat akarom megjavítani, jobbá tenni azért, hogy hasznosabb tagja lehessek a világnak.

Naplószerűen?

Igen, pontosan.

Hiperkarma. A hiper a túlműködést sugallja. Milyen a te karmád? Hogy nyilvánult meg eddig?

A karma a világban elkövetett cselekedetet követő visszahatás. A hiper pedig egy görög előtag és az utána jövő szó túlzott jelenlétét jelöli – ezt megnéztem a szótárban. (Intervenció: A: Kérsz pálinkát? B: Nincs még korán ehhez? A: Interjúztok vagy beszélgettek?)

Elterelődött a figyelmem, bocs. Tehát a karmám. Hmmm…hm. (Csend) Az én karmám az, hogy úgy tudjak meghalni, hogy az életem végére sikerüljön békét kötnöm magammal. Nem szeretnék többször leszületni, mert úgy érzem, hogy már nagyon sokszor születtem meg erre a földre. Vannak emberek, akiknek ez az első életük és nagy vehemenciával vágnak bele, mert tudat alatt sejtik, hogy még sokszor le fognak születni.

Ez nem könnyelműség?

Ezt mindenki maga érzi. Én úgy érzem, hogy a lelkem elég vén ahhoz, hogy – ha ezt sikerül békében és nyugalomban megúszni – kiválhasson ebből a körforgásból.

Olvastam más interjúkban, hogy a dalaiddal segíteni szeretnél az embereknek. Magadnak tudsz velük segíteni?

Hát valamennyire sikerült, igen. Kicsit okosabb és tapasztaltabb lettem. Jobban nyitok a világ felé, és bár most egy kicsit beszűkült az életem, amúgy sokkal jobban érzem magam, mint tíz éve.

Visszatérvén a jelekre, te milyen jeleket hagysz magad után – amolyan Jancsi és Juliska módjára, morzsázva?

Sokszor félreérthető jeleket hagyok. Gyakorlatilag magammal cseszek ki és megismerhetetlenné válok, ami nekem nem tetszik. Én azt szeretném, ha mindenki számára nyitott lennék és egyértelműen megismerhető. Szeretnék a jövőben olyan jeleket hagyni, amik egyértelműek. Tízből tíz embernek, aki erre a művészi pályára áll rá, titkos vágya, hogy kiismerhetetlen, titokzatos legyen. Ez bennem is megvolt, de most már pont az ellenkezőjét szeretném: azt, hogy teljesen világos és kiismerhető legyek. Ilyen jeleket szeretnék hagyni.

Ezeket te adod, de kapsz belőlük vissza?

Kapok, az más kérdés, hogy mennyit tudtam befogadni. Ha a boldogságot, a többiek felől érkező építő energiákat nem tudja az ember beépíteni, akkor ez a boldogság agyonnyom.

Megjegyzés: a koncert alatt adott és kapott boldogság szerencsére nem nyomta agyon Robit. Ez tuti, mert láttam. És köszönöm.