Erdélyről, de kinek, minek s hogyan?

„Ez az egész gondolati konstrukció, ez az egész riasztó építmény igen ingatag, mert számos eleme könnyen kihúzható és számos megfogalmazása nemcsak vitatható, megkérdőjelezhető, de egymással is ellentmondásokba kerülő, többek között a nyilvánvaló túlzások miatt (csak a már idézettek: »uralkodóvá válását«, »százezrek, majd milliók számára érvényes«, »teljes amnéziával jár együtt«). György Péter létező, de talán mégsem teljes körű és mindenre, mindenkire kiterjedő jelenségeket fokozatosan, talán önmaga számára sem észrevehetően, szétterít, túldimenzionál (nyilván a konstrukciója megépítése érdekében), már-már mitizál (a mítoszrombolás szellemében). Könyve kezdetén például még a radikális jobboldali ideológia törekvéseiről beszél, de mindjárt az előszóból kiderül, az utolsó fejezetek pedig szinte másról sem szólnak, hogy a »képzelt Erdély« jelenség együttese végeredményben az éppen regnáló kormányzati politika eredménye (miközben korábbi szövegeiben számtalan, évtizedekkel korábbi példákat, adalékokat említett, amelyekből az legalább annyira építkezhetett).

Előbb azt írja, hogy a 2010-es Nemzeti Összetartozásról szóló »törvény létrehozóinak szándéka szerint, a mai magyar társadalom egységes és historikus nemzeti traumaközösségként létezik« (355.), de a kötet végére érve már e traumaközösség részének tekinti magát (is), sőt a mai magyarokat általában. Értem én, hogy a kétharmados többséggel hatalomra került kormányzat nemzetpolitikájának és emlékezetpolitikájának kritikusaként fogalmazza mindezt, de mi a bizonyíték arra, hogy a törvény létrehozóinak valóban ez volt a szándéka, vagy arra, hogy mi, magyarok, mindannyian annak a virtuális traumaközösségnek a tagjai lennénk, amelynek a lezárásáért hadakozik?

György Péter gyakran tetszetős állításai (amelyekből a konstrukciója is épül) gyakran tűnnek légből kapottaknak, mert hiányzik mögülük az argumentáció. Csak két beszédes példa: az említett törvény (az államhatárok feletti összetartozásról szóló) szövegének idézése után kijelenti (de semmivel nem támasztja alá, miért is gondolja úgy), hogy »a törvény a (létrehozandó) nemzeti közösség alapjaként az 1920-as határváltozások előtti, idealizált állapotból indul ki. A fenti mondat nem kíván tudomást venni sem a dualizmus valóságáról, sem a majd száz év alatt történtekről.« (338.) Szintén az említett törvény és az Alaptörvény előzményei kapcsán fogalmazza meg: »Az 1989. október 23-a óta érvényes felelősségvállalás a vélt kulturális nemzet – amúgy üres – egységét jelenítette meg…« (350.)

Nehéz az ilyen alapokon nyugvó konstrukcióval olyan olvasóknak mit kezdeni, akik számára a kulturális nemzet nem vélt, hanem létező valóság, s akik számára az egysége nem üres, mert éppen a nyelv és a történelmi, irodalmi, kulturális tradíciók olyan minimális közössége telíti, amely a nemzet minden tagja számára ismert, elfogadott és érvényes létező. De nem is igazán világos, hogy kinek írta könyvét a szerző és az ideológiai-politikai kritikán túl mi célból. Nem szívesen tételezem fel róla, hogy a nemzeti összetartozás felemelő élményét nem ismeri, nem élte át az elmúlt évtizedekben, de az esszék azt a látszatot keltik, mintha a nemzeti összetartozás valóságos élményének rendszerváltozás körüli, utáni felerősödésével, egyéni és közösségi, spontán és szervezett szép példáival, józan nemzeti öntudattal és reális Erdély-képpel nem is találkozott volna, csak a könyvében emlegetett otrombaságokkal.