Brassótól Kolozsvárig

„A romániai magyarságra sem egyénileg, sem összességében nem vonatkoznak a magyar állam törvényei – esetleg részben és kiigazításokkal azokra a kettős állampolgárokra, akik mindeddig csupán az újrahonosítási dokumentumban és Magyarország által számukra kibocsátott útlevélben fedezhették fel a magyar állami jelenlétet.

Hogy néhány jól érthető példával éljek: a romániai magyar gazdák például éppen olyan úton-módon és ugyanolyan mértékben juthatnak az uniós támogatásokhoz, mint a romániai román, nem pedig úgy, mint a magyarországi magyar gazdák; a kommunizmus bukása utáni földreformok és a velük kapcsolatos utólagos intézkedések ugyanis a két országban, ha úgy tetszik, a két államban alaposan eltértek. Érvényes mindez a közoktatásra, az egészségügyre, a munkaügyre, a szociális ellátásra, a közigazgatásra, az adórendszerre, a kereskedelemre és így tovább. Mind a magyar, mind a román államnak, az illető kormányoknak az általuk elfogadott uniós jogrendszer keretében megvan a szuverenitása úgy cselekedni, ahogyan azt saját népének a javára gondolja.

Magyarország Alkotmányának, azaz ma már Alaptörvényének az a kitétele, miszerint »Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határon kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeit fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal«: azoknak a magyarországi politikai, társadalmi, pénzügyi és más támogatásoknak jelenti a Magyarországon belüli törvényes hátterét, amelyek a határon túli magyar közösségek saját törekvéseihez kapcsolódnak. Azaz mi, romániai – vagy ha úgy tetszik, erdélyi – magyarok itthon, önmagunk döntünk életünk legapróbb részleteiről is, a különböző magyarországi intézmények, személyiségek és alrendszerek viszont az Alaptörvény alapján eldönthetik, hogy támogatják-e ezeket vagy sem. És ha igen, akkor hogy azt miképpen teszik.

Voltaképpen ez az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartó gondolati és cselekvéssor nevezhető magyar nemzetpolitikának, aminek azonban Románia, Szlovákia, Ukrajna, Ausztria, Szerbia és más országok területén nincsen más jogi háttere, mint az uniós vagy a kétoldalú szerződések. Következésképpen, hogy ez utóbbiak a Magyarország határain kívül élő magyar közösségek számára is előnyösen módosuljanak, szükség van Magyarország és ezen országok közötti együttműködésre, ezt a más országokban élő nemzetrészek elősegíthetik.

A nemzetpolitika tehát nem jelenthet olyan célokat, amelyek a Magyarország határain kívül élő magyarokat elszigetelik saját országuk mindennapjaitól, és mondjuk egy budapesti központ döntéseitől teszik függővé életüket és munkájukat, hanem éppen ellenkezőleg: a saját országuk életében való teljesebb részvételre, a mindennapok valós versenyhelyzeteinek a megnyerésére kell buzdítania. Hogy egy példával éljek: ha Bukarestben multi cég alkalmaz magas fizetésért egy frissen végzett romániai magyar közgazdászt, az legalább olyan jó az összmagyarságnak, mintha Piroska néni, a hagyományokat őrizve, egy elszigetelt, öregedő erdélyi faluban magyarul eteti unokái számára a tyúkokat. Szánt szándékkal sarkítottam ezt a mondatot, mivel gyakran érezni, hogy a nemzetpolitikát és a határon túli közösségek modernizációs törekvéseit ellentétbe állítják. Ez hamis dilemma. Az egyik nem zárja ki a másikat, az önálló, a nem alárendelt, hanem egyenrangúként bárkivel szívesen tárgyaló romániai magyar politikának éppen ezt az egyensúlyhelyzetet kellene megteremtenie."