„Nemzeti szobrászatunk általánosságban kimerül abban, hogy minden tekintetben nagyjainknak szobrot állítunk, a kor eszmei és stílusparancsainak megfelelően lovakat öntünk bronzba vagy férfialakokat szakállal, koronával, ilyen-olyan jelképekkel, de általában oda kell írni a szereplő nevét, hogy tudható legyen, ki is van itt ábrázolva. Ezen felül szívesen ábrázolunk jelképeket, úgymint turulmadarat, szentkoronát, székelykaput és Trianont, valamint ezek variációit. Történelmi fordulóinkat általában szobordöntéssel és -állítással tesszük emlékezetessé.

Újabban megjelentek ezek a kis konfekció szobrok (én csak így nevezem), mint Weöres Sándoré, amelyek életnagyságúak, s ez éppen Pécs sétálóutcájában mintha csak egy kávéházi asztalhoz leült járókelő lenne. Csak bronzból. Be is lehetne festeni, és akkor még jobb lenne. Dolgozó kisember megpihen. Egy kávéházi asztal, egy pár cipő, egy zakó és egy nadrág. Ez van szoborba öntve, rajta egy fej, amely – számomra – nem idézi meg a költő vonásait. Ötven méterről erős napsütésben – talán.

Nem a naturális hűséget, hasonlóságot kérem számon. Sőt. Ha Weöres Sándor feje lenne a szobornak, azt még borzalmasabbnak gondolnám. Így csak jópofa. Egy külföldi turista számára. Mellé lehet hajolni egy vicces fénykép erejéig.

A legjobb szobrok a maguk művészeti valójában eszmei tartalmat hordoznak, benne vannak a bronzban, kőben, csak a felesleget kell lefejteni róluk, ahogy M. Angelo művész fogalmazott. Nem tudom, milyennek kellene megalkotni Weöres Sándor emlékét, de abban biztos vagyok, hogy olyan szobrászt kellene keresni, aki nagyon szereti a verseit, és ezt a játékos könnyedséget, mélységes bölcsességet, zenét, ritmust és szökkenést anyagba tudná formázni. A költészetet anyagba. A lehetetlent megkísérteni.

Mondjuk, lehetne egy lélek, ahogy lép a lajtorján, vagy művészi zabszalma, amiről az jut eszünkbe, hogy csiribiri.”