„A kormányból való kilépés hitelt újjáépítő lendületét gyorsan megtörte a nagy dérrel- dúrral beharangozott autonómiastatútum fiókba süllyesztése, a marosvásárhelyi magyar orvosképzés ellehetetlenítésének csendes eltűrése, az önkormányzatok többségének gyáva viszonyulása az autonómiahatározatok elfogadásához, a székely szabadság napját övező tiltások, fenyegetések válasz nélkül hagyása, Kelemen Hunor elnök alig két héttel ezelőtti nyegle sepsiszentgyörgyi nyilatkozata. Várható volt, hogy lesznek, akik ellenérzéssel fogadják a szabadságról, önrendelkezésről szóló szónoklatát.

Hét-nyolc évvel ezelőtt hasonló indulatok érlelték meg az okos döntést, és amikor külön ünneplésekről érkeztek a hírek más városokból, nálunk sikerült közösen szervezett, párthovatartozást háttérbe szorító március 15-öt meghonosítani. Ezt követően évről évre szebb és nagyobb lett a sepsiszentgyörgyi megemlékezés, már nemcsak három-négyezer embert vonzott, de akár tízezernél is többet. Igazi ünneppé vált, melyet kicsik és nagyok vártak, piros-fehér-zöld és kék-arany zászlótengerrel, daliásan vonuló huszárokkal, tartalmas üzeneteket hordozó beszédekkel. Ez a lendület bicsaklott meg az idei szeles, szürke márciusban, pedig talán az eddigieknél is nagyobb szükség lett volna az egymásba kapaszkodásra.

Kár volt hagyni, hogy a pártpolitika ismét betüremkedjék ünnepünkbe, az együttlét örömét semmivé foszlassa az egymásnak feszülés. Kár volt, mert külön-külön, egymás ellenében sem Székelyföld, sem autonómia, sem jövő nem építhető.”