„A kortalan ostobaság ujjlenyomatai. Az egyik szélén a Funar-féle Hüvelyk Matyi (Avram Iancu: kis ember nagy posztamensen) a másikon a Wass Albert vonásaival felruházott Csaba királyfi. Mennyi az esélye egy modern felfogású Szent László szobornak a most átalakított váradi főtéren? A nullánál is kevesebb. Ezért van igaza annak, aki már nem is ebben reménykedik, hanem kutyában és lányban, nevetésre ingerlő pillanatképben. Valami semlegesben, amely sem a többséginek, sem a kisebbséginek nem szúrja a szemét. Amely nem dölyfösködik, nem uralkodó vagy dacos ideológiát testesít meg. Hiszen itt már a giccs is a megbékélés luxusa lenne.

Épp ezért lenne kiút az esztétika. A valódi művészet. Ha a politika végre hátra lépne kettőt, és nem mihályvajdákban gondolkodna, hanem teret adna a képzőművészeknek, a szakmai zsűriknek, s a folyamat végén a legizgalmasabb alkotás vinné el a közteret. Innen is látszik, hogy mennyire rossz helyen élünk. Mert nekünk is lennének Boteróink, csak esélyt nem kapnak rá, hogy megmutassák magukat, hogy felvidítsanak minket. Mert vagy nem a húsos fazék mellett állnak, vagy mert nem akarnak kompromisszumot kötni. Nem akarják elrontani a szobrot. Nem kiszolgálni akarnak: közízlést, pillanatnyi politikai érdeket, aktuális értelmezést.

És akkor majd nagypapaként mesélhetünk majd arról, hogy volt egy kor, amely csupán a saját maga gőgjét kívánta megformálni, semmi többet. Erre nem sajnált pénzt, paripát, fegyvert. Rosszabb volt a fáraóknál, a despotáknál és a diktátoroknál. Mert még a gesztusaiban is kicsinyes volt, a hagymázas álmokból is csak pitiáner mutyikat tudott farigcsálni. És most nézhetjük a forgácsait, kerülgethetjük örökre.”