„Bár állítólag azért kellett kötelezővé tenni a vallásoktatást, mert az évente kiképzett 11,4 ezer ortodox teológusnak állásra volt szüksége, a magyar tannyelvű iskolák többségében fontos szerepet kapott a hittan. Az iskolai műsorok, rendezvények szervezésében pedig élen járt a vallástanárok többsége. És ami a legfontosabb: sok gyermek került közel a valláshoz, s vált számukra lelki feltöltődéssé, a hitben és önmagukban való megerősödéssé, a keresztény értékek megismerésének a lehetőségévé a hittanóra. Természetesen a tanár hozzáértésének, lelkiségének mértékében.

Az iskolaigazgatók dolga egyszerűbb lesz, ha elmarad a vallásóra, aminek örvendeni fog a diákok egy része is. De vajon eltorzuló világunkban, ahol az önzés, a pénz, az élvezet bármely más értéket háttérbe szorít, eltekinthetünk-e ettől a lelki, szellemi lehetőségtől, amely a keresztény erkölcs értékeire nevel? Itt, Erdélyben, ahol a »templomnak« köszönhettük évszázadokon át az iskolát, s a szórványban anyanyelvünk gyakorlásának egyetlen lehetősége a vallás, szabad-e, érdemes-e lemondani annak iskolai oktatásáról? És szülőként megfoszthatjuk a gyermekeinket attól, hogy a kereszténységre épülő gazdag európai kultúra képzőművészeti, irodalmi és zenei alkotásaira értő szemmel, füllel, lélekkel, s ne analfabétaként reagáljanak? És egyetérthetünk azzal is, hogy manapság az általános műveltség szerves része kellene legyen a világ nagy vallásainak a lényegét is megismerni.

A most dúló nagy alkotmányossági lázban vajon törvényesnek tekinthető-e, hogy egy kialakult tanrendet, s pedagógusoknak egy tanévre szóló munkaszerződését év közben felbontsák? A szülőkön, osztályfőnökökön, iskolaigazgatókon múlik, hogy élünk-e továbbra is a hittanórák nyújtotta lehetőséggel!”