„– Több mint harminc éve Budapesten él. A nagyvárosi környezet azonban alig jelenik meg az írásaiban. A stabilitás, a határzónához viszonyított kiszámíthatóság nem kedvez a prózának?
– A nagyvárosi környezet nem képes lázba hozni, nem látom, nem érzem a művészi mását, márpedig az elengedhetetlen, hogy a kiszemelt táj egyben sugallja elvonatkoztatott mását. Azonkívül megvallhatom, erdélyi évtizedeim elláttak élménnyel, képpel, hogy ahhoz képest a nagyváros nem nyújt semmilyen újdonságot. Az emberi egzisztencia igazi kérdései is nagyjából azonosak, ám a periféria körülményei között ezek világosabbak, színesebbek, letisztultabbak. Amit meg kellett tanulnom, ahhoz, hogy a létemről, a helyemről, éveim értelméről némileg megnyugtató véleményt alkothassak, azt Erdélyben megkaptam.
– Erdéllyel kapcsolatban óhatatlanul felmerül az erdélyi irodalom, amelynek mintegy reprezentálnia kellene a régiót. Mi a véleménye erről a kategóriáról?
– Kényes téma. Kényes külön erdélyi irodalomról beszélni, mert mögötte már valami gyanús megkülönböztetés sejlik, mégis néha szükséges észrevenni azokat az árnyalati másságokat, amelyeket a hely rendhagyó sajátosságai jelentenek. Mert ilyenek vannak. Erdély történelmi sorsa, benne az irodalommal, sokáig megmaradt a nemzeti elfogultság béklyói között. Az erdélyi irodalom inkább most kezd tudomást venni arról, hogy miről is szól, nevezetesen a helyről, ahol éppen íródik. A történelmi realitások némi fájdalommal, önsajnálattal jelentkeznek már Tamási Áronnál is – most az Ábelre gondolok –, miközben nem bír eltávolodni az idillikus képtől, ott sötétlik a történelmi háttér a rettenetes felismeréssel, hogy itt valaminek egyszer s mindenkorra vége. Valaminek, ami talán csak a képzeletben létezett, de a mienk volt. Erdélyről még az erdélyiekben is mindmáig egy kicsit hamis kép él. Én polgári családban nőttem fel, cseléddel, szakácsnővel, kalotaszegi varrottas párnák, az Erdélyi Szépmíves Céh posztókötésű könyvei között, azzal az érzéssel, hogy ezek egy érvényes történelmi, társadalmi környezet természetes, biztos és megnyugtató kellékei, domináns magyar jelleggel, miközben elég volt kilépni az utcára, hogy az ember más nyelvet beszélő, mezítlábas, szakadt emberekkel találkozzék. Az én otthonom a valóság egy keskeny szelete volt. Na, innen egyenesen belecsöppentem egy román politikai megtorló börtönbe, az már a valóság vaskosabb szelete volt. Az erdélyi irodalom, ha már külön kezeljük, most kezd arról szólni, amiről mindig is kellett volna: a hely közérzetéről. Most már nem is szólhat másról. A kései kijózanodás ez, annak minden keserűségével és reménytelenségével.
– Korábbi interjúiban következetesen visszautasította, hogy három regényét – Sinistra körzet, Az érsek látogatása, Verhovina madarai – trilógiaként olvassuk. Mégis van bennük egy történeti ív a totális diktatúrától a bizonytalan hatalmi rendszeren át a könyörtelen kapitalizmusig, amely akár az elmúlt évtizedeink reflexiója is lehetne.
– Belátom, ez így is értelmezhető. Bennem is fölsejlett ez a látvány anélkül, hogy erre törekedtem volna. Nem jó, ha az ember direkt meg akar jeleníteni diktatúrát, vagy más társadalmi formákat, mert óhatatlanul odatolakodnak a didaktikus, sematikus képek, ennek pedig az esztétikum issza a levét. Utólag magam is látom, a Verhovina története némileg elvonatkoztatva, kis túlzásaival, ártatlan anakronizmusaival együtt valamelyest a posztkommunista évtizedekre tehető. De ez a történeti ív, amit most a három regény kapcsán érintünk, nem egy prekoncepció eredménye. Én történeteket írok, amelyek bizonyos történelmi körülmények között bontakoznak ki, így természetes, ha mögöttük fölsejlik az a politikai és társadalmi környezet, amely morális viszonyait motiválja.”