A kormányzat a tömbterületekben gondolkozik

„Politikai közösségépítések zajlanak, nem pedig egy politikai közösség jön létre.” Interjú.
Hirdetés

Bárdi Nándorral, az MTA Kisebbségkutató Intézete osztályvezetőjével Szilágyi Aladár beszélgetett.

„A harmadik fontos elv, amely az Antall-doktrína része, hogy a határon túli magyar közösségeket önálló politikai közösségekként ismeri el. Nélkülük, róluk nem lehet dönteni a magyar közigazgatásban – mondták akkoriban.

 
1994-ben az úgynevezett Balladur-terv, az Európai Stabilitási Egyezmény kapcsán kiderül, hogy a határon túli magyarok autonómiatörekvései útjában állnak a magyar integrációs törekvéseknek. Már akkor keresztüllépnek ezen, illetve 1993-ban az ukrán-magyar alapszerződés kapcsán – ahova nem kerül be az autonómia-cikkely –, majd a többi alapszerződés egyeztetése során kiderül, a határon túli kisebbségi magyar eliteket ezekből a tárgyalásokból kihagyják. 
 
E kezdeti években volt-e konszenzus a politikai pártok között ebben a kérdéskörben?
 
Az alapszerződésekig és az első Máért-ig, amit 1996 nyarán hívnak össze, létezett egy retorikai konszenzus. A konszenzus megszűnte az alapszerződések körüli vitákban lett nyilvánvalóvá, ahol előbb a külhoni magyar pártok részvételéről, illetve autonómia-követeléseik képviseletéről mondtak le a budapesti kormányzat részéről. Majd az első Máért-nek tekinthető 1996 nyári találkozó után és a magyar-román alapszerződés RMDSZ ellenében való aláírását követően, a pápai találkozón már a kormánypártok nem vettek részt. 
 
Ehhez azt is tudni kell, hogy olyan szimbolikus tehertétele van a határon túli magyar problematikának, amire sok minden rárakódik. Ennek a belső érdekviszonyait, mozgatórugóit elég nehéz átlátni. A külmagyar ügyeknek mindig volt belpolitikai vonatkozása, hiszen ezekről a kérdésekről »büntetlenül« lehetett nyilatkozni, hisz alanyai nem voltak magyar állampolgárok. 
 
A politikai identitásépítésben az utak úgyis elválnak, hogy Magyarországon a Kádár-korszakban nem beszélhetünk politikai közösségről vagy nemzetépítésről, mint olyanról. A nyolcvanas évek második felében kirajzolódó politikai identitásközösségek ’89 után próbálnak intézményesülni. 
 
A legdrámaibb ebben az, hogy Közép-Európában szinte egyedüliként, a két politikai identitásközösség, a jobb- és baloldal belső koherenciáját olyan tematizációk teremtik meg, amelyek kizárták egymást. A Demokratikus Charta létrejöttével beindul egy antinacionalista beszédmód, ami a baloldalé lesz, ezzel szemben domináns lesz egy nemzeti beszédmód. A kettő lényegében kizárja egymást. Politikai közösségépítések zajlanak, nem pedig egy politikai közösség jön létre.”
 
A teljes interjú az alábbi linken olvasható.
 

Hirdetés