A kézdivásárhelyi polgármesternek alighanem igaza van abban, hogy a háromszéki prefektúra alibi-büntetéssel sújtotta az udvarterek városának önkormányzatát: mert miféle hülyeség az, hogy nem tűztek ki elegendő számú román zászlót december elsején? Utánanéztek-e, hogy az ország összes településén kellő számú trikolórt lengetett-e a szél aznap? Hol írja, hogy – lakosság- és területarányosan – egy várost mennyire kell fellobogózni? Nyilván sehol, vagy ha igen, akkor az a romániai jogrend legbődületesebb ostobasága.
Azért nem lehet megbüntetni senkit, mert az erkélyére gyászlobogót tűz, hát keresni kellett gyorsan valami egyebet, és ez tűnhetett a legkézenfekvőbbnek – még akkor is, ha a helyi önkormányzatnak semmi köze nem volt a fekete zászlók kitűzéséhez. A példastatuálás klasszikus esetéről van tehát szó, a sztoriban mégsem ez a legbosszantóbb (mert teljes mértékben illik a romániai hatóságok logikájába).
A román és magyar nemzeti ünnepek tájékán évről évre, kötelező módon fellángoló szimbólumháborúnak legalább két fontos tanulsága van, ezeket azonban az érintetteknek láthatóan eszük ágában sincs megfontolni. Már-már közhelyes tételekről van szó, de nem árt elismételni.
A lojalitást és az ünneplést nem lehet kikényszeríteni.
A román állam nem vesz tudomást arról, hogy az erdélyi magyarok nem fognak gombnyomásra örömködni december elsején, sőt, minél represszívebben igyekszik megtorolni a román nemzeti érzést sértő „kilengéseket”, annál nagyobb ellenállásba ütközik. Ez egyébként nem csak az ország magyar nemzetiségű polgáraira vonatkozik: ahhoz sincs semmi köze Románia kormányának és hatóságainak, hogy az etnikai többséghez tartozó polgárok megfelelő lelkesedéssel ünnepelnek-e vagy sem. (De az iránt általában nem szoktak vehemensen érdeklődni a hatóságok, hogy Caracalon elegendő nemzeti trikolór van-e kifüggesztve.)
Amíg a román állam nem fektet elég energiát egy olyan regionális és kisebbségpolitika kialakításába, amelynek eredményeként a területén élő magyar nemzetiségű polgárok a mostaninál jóval otthonosabban érezhetnék magukat, addig az efféle konfliktusok, mint ez a teljesen értelmetlen zászló-gate, menetrendszerűen ismétlődni fognak.
Az egyetértés nem szükséges, de a kölcsönös tisztelet igen.
Ne legyenek illúzióink: december elseje mindig megosztó ünnep lesz, és ez érthető. (Megelőzve a kérdést, hogy akkor mi a teendő, csak egy válaszom van: olyan nemzeti ünnepet kell keresni, amely körül jóval nagyobb – és etnikai törésvonalakon átívelő – a konszenzus.) Egyszerűen azért, mert az erdélyi, partiumi, bánsági magyarok nagy része ehhez a dátumhoz kapcsolja azt a fordulatot, amikor egy nemzetállam többségi polgáraiból egy másik nemzetállam kisebbségi polgáraivá váltak, kisebbséginek lenni pedig általában nem kellemes állapot.
A románok meg pont fordítva, saját nemzeti létük kiteljesedéseként élik meg, és ez így természetes. Nekik március 15-ével vannak és lesznek problémáik, s hiába mondjuk azt, hogy milyen nagyszerű dolog a polgári forradalom meg a Népek Tavasza, a tizenkettedik pont (az Unió, de nem az európai) mindig megmarad tüskének.
Egyet tehetünk: nem zavarjuk a másikat az ünneplésben. Mondjuk nem tűzünk ki gyászlobogót. Ha mi elvárjuk azt, hogy bennünket ne kényszerítsenek ünneplésre, és azt, hogy ne rondítsanak bele március idusába, akkor ehhez nekünk is tartanunk kell magunkat. Ez érvényes románokra, magyarokra, mindenkire. Nem értünk (és főként nem érzünk) egyet az ünnep tartalmát illetően, de attól még tiszteletben tartjuk.
És ez az egyet-nem-értő tisztelet nem is olyan rossz közös alapnak.
Illusztráció: Erdély László
