„Mire alapozom állításomat? Hát arra, hogy egyetlen, az erdélyi magyar nemzeti közösség számára létfontosságú területen sem volt képes eredményt elérni. A magyarok által lakott területek, különösen Székelyföld gazdasági felzárkóztatására, az oktatásra – az óvodától az egyetemig terjedő magyar nyelvű állami oktatási rendszerre –, s mind közül a legfontosabbra: az autonómiára gondolok elsősorban.

A felsorolt területeken ott állunk, mint 1989-ben. Azaz sehol. Annak ellenére, hogy az RMDSZ bő másfél évtizeden keresztül kormányból, vagy kormányközeli pozícióból politizált. Érdekérvényesítő ereje viszont a nullával volt egyenlő. Merthát azokat a központi költségvetésből finanszírozott útjavításokat, ingatlanfelújításokat, amelyekre az RMDSZ-es polgármesterek kampányidőszakban hivatkoznak, mégsem lehet sikerként emlegetni.

Vitathatatlan tény: az erdélyi magyar politikum bűnös módon képtelen volt felismerni az összefogás, az együttműködés fontosságát. Elsősorban azt, hogy olyan stratégiai célért, mint az autonómia csak egységes fellépéssel lehet a siker reményében fellépni. Pedig mindez még a politikától távol álló gyalogmagyarok számára is egyértelmű. Ha egy kicsit is odafigyeltek volna a választópolgárok véleményére, ezt tudniuk kellett volna. Ha viszont tudták, és mégsem eszerint cselekedtek, nos, az már bűn, sőt végzetes hiba.

Az internet korában előszeretettel hivatkoznak a választópolgárok, a nép akaratára. Ezt tette Kelemen Hunor elnök is, amikor bejelentette az RMDSZ-nek a Ponta-kabinetből való kilépését. Tudom: a politika nem kívánságműsor, a választópolgárnak, azaz a »közönségnek« nem mindig azt kell adni, amit kér, hanem amire szüksége van. A politikum elsőrendű feladata lenne, hogy felismerje, meddig mehet a választói elvárásoknak való megfelelésben, s mikortól kell az utat mutatnia, a tempót diktálnia.”