„Olyan ítéletet hozott a Ploiești városában székelő ítélőtábla, mely párját ritkítja a jogtörténetben. Hiteles tanúsítványok ellenében, egy légből kapott állításra alapozva az erdélyi református egyházkerületet megfosztotta a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületének (épületeinek) tulajdonjogától, s azt a román állam birtokába utalta vissza, illetve Sepsiszentgyörgy város ingatlanvagyonába sorolja. Ha nem gondolunk bele e nemtelen ítélet körülményeibe, akár legyinthetnénk is: „a szentgyörgyieké marad, iskola marad, magyarul tanulnak benne továbbra is”.

Igen, csakhogy nem ilyen egyszerű a képlet. Ebben az országban hozzászoktattak ahhoz, hogy amire egyszer az állam rátette mohó mancsát, azzal aztán úgy gazdálkodik és garázdálkodik, ahogyan éppen kénye-kedve tartja. A Mikó ma magyar tannyelvű intézmény, de hol a garancia arra, hogy holnap is, mindig az marad!? A román állam Trianon után nem csupán a korábbi magyar állami tulajdonra tette rá a kezét, hanem óriási magyar magán- és közösségi tulajdontömegre is, ingatlanokra, ingóságokra, földtulajdonokra és épületekre. Ami megmaradt, az jobbára a történelmi magyar egyházak tulajdonában maradt, de annak az elorzásáról a román nacionálkommunizmus gondoskodott.

Ez az ítélet úgy felháborító, ahogyan meghozatott. Mitől illetékes egy regáti táblabíróság erdélyi tulajdonperekben ítélkezni, amikor számukra az itteni valós tulajdonviszonyok teljesen kínaiul vannak, tekintve, hogy arrafelé egyáltalán nem ismerték az egyházak által fenntartott, működtetett iskolák fogalmát. Az ortodox egyház csak fölös számú szemináriumokat és ördögűző klastromokat tartott fenn, s ez máig sem változott. De nekünk létkérdés volt, és újra egyre inkább az lesz az egyházi fenntartású intézmények ügye. Ezt taposták sárba az ítélettel.”