„Amíg Sepsiszentgyörgy utcáit felbőgi a román szélsőjobb – azt skandálva, hogy Székelyföld nem Románia, Hargita, Kovászna román föld, a román nyelv az egyetlen úr –, addig nehéz lesz nekünk düh és keserűség nélkül viszonyulnunk az ő ünnepükhöz.
Amíg a Kovászna és Hargita megyei románok civil fóruma álságos üzenetben szólít fel bennünket az együttélés normalizálására, ismételten leszögezve: minden jogunkat biztosítják, de autonómiáról ne is álmodozzunk, amíg az állam és intézményei különféle vezetőit szemmel láthatóan nem zavarja a gyulafehérvári nyilatkozatban foglaltak be nem tartása, amíg december elsején egy szót sem szólnak az országban kisebbségben élő nemzeti közösségekről – addig nehéz lesz még csak szót értenünk is.
Ők a nagy egyesüléssel, a nemzeti egységgel, a trikolórral, a győzelmi mámorral, nacionalista szólamokkal – mi a gyásszal, a feldarabolt ország nemzedékeken átívelő fájdalmával, a felhalmozódó frusztrációval, a gyulafehérvári nyilatkozat ama máig be nem váltott ígéretének rebellis igazságtudatával. Ha ők úgy, akkor mi sem másképp, akkor emlékeztető nagygyűléssel, akkor – célkitűzéseinktől is idegen, épp ezért nem kevésbé elítélendő – Székelyföld nem Románia, Vesszen Trianon felkiáltással. Ők az utcán, mi otthon. Ők ünnepelnek, mi nem.
Olvasson még:
Jó ez valakinek? Vezet ez valahová? Egymás megértéséhez, békés együttéléshez, közös célok mentén zajló együttműködéshez, jobb élethez, élhetőbb otthonhoz, országhoz bizonyosan nem. Persze, egyeseknek nem is ez a céljuk. Ők mai szekusok módjára akarnak zavart kelteni, megmérgezni kapcsolatainkat, gyűlöletet szítani, mert így biztosítják megélhetésüket, túlélésüket, így tudnak pénzre, szavazatokra szert tenni.”