„Azt ünneplik ma a románok, hogy kezet tettek a Kárpátok délceg fenyőire, a Mezőség zsíros földjeire, aranyra, ezüstre, és mindenféle, a földben megbújó értékre, kőre, fűre, kavicsra, templomra és portára, ötmillió erdélyi ember mindennapjára, életére és levegővételére.

A furfangjukat ünneplik ma a románok. Azért vonulnak ma is diadalittasan, mert 1918-ban és végig az azt követő esztendőkben rafináltabbak voltak magyarnál, szásznál és szerbnél. Ők hordhatják szét még ma is Erdély minden kincsét: rönkszállítón az erdőket, kaviccsá porlasztva a hegyeket, bíróságon államosítva újra a magyarság magán- és egyházi vagyonát. Mert 1918 december első napján a Gyulafehérváron összegyűlt román tömegek kikiálthatták Erdély egyesülését Romániával.

Magyar embernek kilencvenhat éve gyásznappal kezdődik az adventi időszak. Majdnem száz esztendeje már, hogy minden december elsején a vereségünkre emlékeztetnek az erdélyi városokban menetelő román politikusok. Majdnem száz éve, hogy elrabolták Magyarország és az erdélyi magyarok, a transzilván nép jövőjét. (…)

Ünnepeljetek hát drága román testvéreink, de ne feledjétek: akármi is vezetett 1918. december elsejéhez, Gyulafehérváron írásban is megígértétek: teljes nemzeti szabadságot adtok az együtt lakó népek számára. Minden nép saját kebeléből való egyének által saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással. Minden nép a hozzátartozó egyének számarányában képviseleti jogot fog kapni a törvényhozásban és az ország kormányzásában.

Gyerünk hát, mutassátok meg, hogy nem az elnyomó gőgje vezet ilyenkor a közterekre, hanem szavatartó és derék emberekként ünneplitek a nemzeti ünnepeteket. Hatalmazzátok fel a szász nemzet soraiból államfővé választott Klaus Johannist, hogy tegye jóvá, amihez népe habozása vezetett. Ha képesek lesztek felnőni e feladathoz, akkor a magyar ember is másként tekint majd december elsejére. Az erdélyi magyar mindenképp.”