„Már ezt ismételgetni is kínos. És mégis, muszáj. Bizonyos ortodox személyek véleménye nem azt bizonyítja, hogy minden ortodox magyarfaló és hülye, azt meg pláne nem, hogy minden román magyarfaló és hülye volna. Ahelyett pedig, hogy az olvasók – tisztelet a kivételnek – humorral és árnyaltan kezelték volna a kérdést, ugyanazt tették, amiért feldühödtek: általánosítottak és gyűlölködtek.

Ha egy ortodox pópa azt kérdi, mi az anyját keres a magyarság Erdélyben, én nem azt kérdezem vissza, hogy ő mi az anyját keres Erdélyben. Nem akarok olyan lenni, mint ő, elvégre éppen azért vetem meg, amilyen. Azt kérdezem inkább: ismeri-e a betűvetés áldásait, és használja-e, például történelmi ismeretek megszerzésére?

Vagy nevetségesé teszem, illetve elég, ha kidomborítom, mennyire nevetséges. Amikor azt mondja például, hogy nyugati hatalmak eszköze vagyok Románia szétszaggatására, akkor azt felelem, ez csak természetes, vedrekben hordom ki a hazát eladni. Amikor azt mondja, hogy a románok hétezer éve tudnak írni, rámutatok a szomorú tényre, hogy ehhez képest az országban rengeteg az analfabéta.

De közben nem feledkezem meg magamról. Megértem, külső szemmel mennyire értelmetlen azt sejteni, hogy úton-útfélen a Nyugat ármánykodik ellenünk, és hogy mennyire ciki elhinni a különböző mítoszokat, attól kezdve, hogy a magyarok a Szíriusz naprendszeréből származnak egészen addig, hogy a korona „gondolatrezgésre hajlamos kövecskékkel” van ellátva.

Hátradőlök inkább, és azt mondom: szerencsés vagyok, hogy nem lettem olyan, mint azok, akik csak ennyit tudnak.”