Vádlóink saját csapdájukba esnek: azt mondják, szeretik a magyarságot, aztán jelentős részét mégis kirekesztik: a melegeket, a baloldaliakat, a liberálisokat, a hajléktalanokat, az ateistákat – bárkit, aki a világképükbe nem fért be.

Magyarországi testvéreinkről is kiderült anno, hogy rettenetesen gyűlölik a pirézeket, akik pedig, szegények, nem is léteznek. Egyébként körülbelül annyit tudtak az erdélyi magyarokról, mint a pirézekről – akkor is, amikor december ötödikén leszavaztak minket, és most is, amikor romantikus álmokat szőnek az „igaz” és „tiszta lelkű” hatumákról.

Örömmel fogadtam, hogy a halláskárosult, vagy legalábbis figyelmetlen háromszéki prefektusnak magyar újságíró segített emlékezni a december elsejei Noua Dreaptă-s hőzöngésre azzal, hogy az általa rögzített anyagot publikálta.

A románok éppen annyira értetlenül állnak a gyűlöletünkkel szemben, mint mi az övékkel szemben.

Fontos kérdés, hogy a román állam eljut-e a szintre, amikor már nem ijed meg egy zászlótól, és nem szitokszónak használja az autonómiát (és nekünk is kell fejlődni, míg eljutunk oda, hogy az autonómia eszköz, nem csak cél). De nem fontosabb, hogy Kolozsváron üldözik a kéregetőket?

Az a mindennapi tapasztalatom, hogy az idősebb generáció jelentős része huszonöt éve nem vette észre, hogy más világban él (legalább nyomaiban), a huszonöt alattiak jelentős része pedig nem vette észre, hogy volt ez másképp is.

Stoppolni ugyanis szabad. Akkor is szabad, ha szolgálóink szerint nem az, akkor is, ha megbüntetnek érte majd, akkor is, ha kőbe vésve hozzák le a felhők közül.

Hiába magyarázom, hogy egy kisebbségnek meg kell értenie más kisebbségeket. Különben mit várna el a többségi társadalomtól?

A transzhumanizmus által mint faj változhatunk meg, gyakorlatilag véget vetve a lassú evolúciónak, és megkezdve az önformálást.

A kisebbségi lét nem torkollhat értelmetlen köldöknézegetésbe, egyrészt mert ilyenformán nem tudunk a romániai, a magyar, az európai közösség igazán hasznos tagjai lenni (lehet fontos kérdés a zászlóé, de ez nem a „közösbe megy”), másrészt mert ha mi nem védünk meg másokat, ők sem fognak minket.

Fazakas Dorka Sepsiszentgyörgy kissé esetlen, kissé kiforratlan, de szimbolikus figurája lett.

Aki évente tizenkét könyvet elolvas, az elit olvasónak számít manapság. Ha ennyire könnyű elitnek lenni, ez a társadalom talán bajban van.

Ha az a cél, hogy tisztán lássunk, hogy saját értékeinkkel tisztában legyünk, akkor muszáj időről időre a tükörbe néznünk, és nevetnünk.

Hogy ma mégis képes vagyok a kezembe venni egy biológiakönyvet, egy történelmi tanulmányt, egy irodalmi művet – bocsássanak meg volt tanáraim, de – az az én érdemem.

Akit beterelünk valahová, az birka lesz. Én pedig nem szeretem a bégetést: egyhangú, mint ezer piros kardigán egymás mellett.

A kereskedelmi televíziók álcázottak, a kereskedelmi televíziók ilyenek.

Ha a lakosság nem tud eleget tenni a globális követelményeknek, nem képzett és tájékozott, nem optimista és tettrekész, akkor az meglátszik mindenen, amihez csak hozzányúl.