„Azt még meg lehetne érteni, hogy a sokesztendei, szociálisnak mondott társadalom után ők olyan rendszert akarnak, ahol nem fizetnek százféle adót, az általuk megtermelt értékek utáni hasznot csakis ők élvezik, nem kell megosztaniuk senkivel. Érvelésük közben csak akkor merengtek el egy rövid ideig, amikor bedobtam, hogy remélem, már befizették a kincstárba a nevelésükért, oktatásukért – az óvodáskortól az egyetemig – az állam által rájuk áldozott összegeket. Ugyanis az én adóm egy része is arra ment el, s szeretném azt visszakapni. Mert nekem nem kellene nyugdíj, ha visszaadnák az elmúlt több mint fél évszázad alatt, egészen a mai napig ennek az országnak általam – kényszerből! – befizetett pénzt. Mert ha vadlibcsiség, akkor legyen vadlibcsiség.

Jó húsz éve már találkoztam ezzel a gondolkodásmóddal: a nagy sós vizeken túl egy ereje teljében lévő fiatalember magyarázta nekem, az egyén a fontos, s miként kell az államnak kivonulnia mindenhonnan és magára hagynia a polgárt, hogy érvényesülhessen az értékesebb, okosabb, képzettebb; a többi éljen meg abból, amiből tud. A sors iróniája, hogy a tavaly már rászorult az »alamizsnára«, beteg lett, »államilag eltartott«.”