Miként kezelhetőek az identitásválságok, miért érdemes szakember segítségét kérni, és mit tehetnek azok magukért, akik nem szívesen kérnek segítséget? A nagyváradi Albin Alapítvány munkatársával, Makai Dimény Judit terapeutával beszélgettünk.

Bevezetésképpen mesélj a váradi Albin Alapítványról. Mióta foglalkoztok drámapedagógiával?

Az Albin Alapítvány 1996-ban alakult. Ekkor végzett az első szociális munkás generáció a Sulyok István Főiskolán (a későbbi Partiumi Keresztény Egyetemen – szerk. megj.). Akkor még itt, Erdélyben sem ellátó rendszer, sem felvevő piaca nem volt a szakmának. Először egy S.O.S. lelki segély telefonszolgálatot kezdtünk működtetni, majd amikor a ’90-es évek végén újabb szakemberek csatlakoztak a munkához egyéni pár- és családterápiákkal, csoportos önismereti foglalkozásokkal, gyerekeknek szóló fejlesztő foglalkozásokkal, szervezet- és közösségfejlesztéssel, valamint pályaorientációval egyaránt foglalkoztunk. Az alapítvány élete hullámzóan alakult, mint a legtöbb civil szervezeté. Voltak virágzó időszakok, sok alkalmazottal, és kevésbé virágzó időszakok. Gyakorlatilag az egyik csapat kisebb projekteket futtat, illetve egy másik csapat közreműködésével családsegítő tanácsadó központot működtetünk.

Milyen végzettséged van?

Szociális munkás az alapvégzettségem, szupervíziót tanultam, és több terápiás iskolában fejlesztettem magam. Két módszerrel dolgozok: a rendszerszemléletű családterápiával és pszichodrámával. Az általunk indított önismereti csoportok kicsit eklektikusak, ezek alkalmával nem csak egy módszerből merítkezünk – bár alapvetően a pszichodráma eszköztárát használjuk.

Mennyire van igény manapság az ilyen szolgáltatásokra?

Ha az alapítvány húsz évvel ezelőtti indulásához hasonlítjuk az igényt, akkor azt látjuk, hogy a társadalom jobban megérett az ilyesmire. A kultúrában és a médiában is jobban megjelenítődik a lelkiség kérdése. Manapság egyre több megkeresés érkezik. Annak idején nagyon sok népszerűsítő eszközt bevetettünk, hogy egyáltalán tudjanak róla az emberek, és leküzdjük a régi beidegződést, miszerint csak a hülye ember jár terápiára. Jelenleg – különösebb reklám nélkül – hetente érkeznek újabb megkeresések. Kolozsváron például nehezebb egy ilyen csoportot szervezni, mert nagyon sok működik párhuzamosan. Itt, Váradon olyan nagyon sokan még nem vagyunk, s így a kínálat és az igény elég szerencsésen tud találkozni.

Hogyan néz ki egy foglalkozás?

Nincs két egyforma foglalkozás. Vannak bizonyos szakmai forgatókönyvek, struktúrák, módszertanok, amelyeket alkalmazunk kell, viszont mindig a csoportfoglalkozások dinamikája határozza meg, merre haladjunk. Amikor elkezdünk magunkkal foglalkozni, sok minden a felszínre kerül. Az alaphatások mindannyiunkat születéskor, illetve a születés környékén és azután érnek. Ezeket a hatásokat is vizsgáljuk, de azokat a fejlődési fázisokat is sorra vesszük, amin egy személy vagy család keresztülmegy. Vannak fázisok és irányvonalak, de mindenki egyénileg más ritmusban és másképpen éli meg. Szoktunk foglalkozni a saját szüleinkhez, a nemünkhöz, a gyerekkorunk meghatározó eseményeihez való viszonyunkhoz. Ez is egy megközelítési mód. De a jelenlegi szerepeinkből is kiindulhatunk: milyen kapcsolataink vannak, ezeken belül milyen szerepeket töltünk be, melyikben milyen örömünket leljük, melyik hogyan támogat, melyik hogyan viszi el az erőnket? Ezekből is tudunk következtetéseket levonni. Ha egyénileg keres meg valaki, akkor mindig hoz egy aktuális problémát, és sokkal könnyebb onnan visszafele haladni. Csoportban pedig valahol el kell kezdeni, így ott a történetiséghez kapcsolódunk.

A résztvevők mesélnek a gyermekkorukról, mint egy pszichológusnál?

Az a fantasztikus a pszichodrámában, hogy nem feltétlenül meséltet. Természetesen vannak benne verbális részek, amikor megosztunk szóban is egymással élményeket. Viszont elsősorban a megélést segíti a módszer, helyzeteket teremtve arra, hogy az illető itt és most megéljen és megtapasztaljon önmagáról és a többiekről valamit. Majd a megtapasztaltak függvényében beszélgetünk róla. A megélést bizonyos dramatikus módszerek segítik. Ha egy jelmezt vagy egy maszkot kap a terápia alanya, akkor kevesebb kontrollal, sokkal több mindent meg mer saját maga számára is mutatni. Ez a módszer spontánul előhívja az emberek kreativitását. Ha csak ülnénk és beszélgetnénk róla, a ráció meggátolná, hogy mindez a felszínre kerüljön.

Van-e sikerélmény egy-egy foglalkozás után?

Inkább örömélménynek mondanám. Az is sokszor feszültségcsökkentő, hogy egy nehéz élethelyzetben lévő személy bejön, kiönti a lelkét, és megkönnyebbüléssel továbbmegy. Aki elkötelezi magát egy hosszabb folyamatra, sokkal inkább tudatosítani akar dolgokat, és készen áll akár változtatni is. Ha az egész folyamatot tekintjük, akkor mindenképpen sikerélmény, hiszen végigjárva egy több üléses terápiát, óhatatlanul, kölcsönösen oda-vissza hatunk egymásra, és jó látni, ha beindul a változás. Nem mindig alkalmas a terápiás közeg az adott szándék beteljesítésére, nem mindig azt az eredményt érjük el, amit a páciens eredetileg megfogalmazott magának, viszont ott, ahol nincsenek súlyos személyi zavarok, ott az esetek 99 százaléka sikeres. Sokaknak nagy löketet jelent a változtatáshoz, amit itt kapnak.

Ezek szerint a terápián való részvétel első, de nem utolsó lépés azok számára, aki úgy érzik, hogy nincsen sínen az életük?

Első lépés is, de sokszor a sokadik lépés. Sokszor sokat forgatjuk magunkban ezeket az érzéseket, gondolatokat, tapasztalatokat. Amikor külső segítséget veszünk igénybe, olyankor már valami nagyon megért bennünk. Ez a belső előmunka segíti a terápia sikerét. Gyakran látom, hogy az emberek forgatják magukban a problémáikat, végül mégis segítséget vesznek igénybe. Ilyenkor a mi segítségünk olyan, mint a sárban elakadt kocsikerék, mely nem tud előre mozdulni. Néha nagyon kevés impulzus kell ahhoz, hogy tovább tudjon lendülni.

Valószínűleg a felgyorsult életmód sem túlságosan kedvező körülmény, hogy valaki önmaga lelki világával foglalkozzon. Segítséget kérni pedig még fizikai betegség esetében is nehéz…

József Attila egyik versének két sora jutott eszembe: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”. Nem véletlenül vagyunk társas lények, szükség van arra, hogy egymás szemébe nézzünk. Sokszor ahhoz, hogy lássam a magam helyét a családban, a munkahelyen, a saját társas kapcsolataimban, ki kell lépnem, el kell távolodnom a megszokott környezettől. Fontos, hogy meglegyenek a baráti közösségeink, ahol támogatásra lelhetünk, ezt nem tudja – és nem is akarja – helyettesíteni a terápia. De önmagunkkal és a problémáinkkal való őszinte szembesüléskor nem feltétlenül egy barát vagy egy szülő az, aki segíteni tud. A régebbi közösségekben egy sámán, tanító vagy egy lelkipásztor töltötte be ezt a szerepet, ma már inkább a terapeuták. Régebben volt az életnek egy megszokott ritmusa, ez most úgy fel van gyorsulva, hogy az emberi lélek képtelen alkalmazkodni hozzá. Mindenkinek meg kell találnia a saját ritmusát, ebben tud segíteni a terápia.

Nők vagy férfiak keresnek fel gyakrabban benneteket?

A nők általában többet foglalkoznak magukkal, egészségükkel vagy családjuk tagjainak egészségével. Családterápiák esetében az anyukák szokták megtenni az első lépést. Azonban egyre többször keresnek meg párok is. Számszerűleg körülbelül a páciensek 70 százaléka nő, és mintegy 30 százaléka férfi.

Milyen problémákkal fordulnak hozzátok?

Az attól függ, hogy milyen élethelyzetben, milyen életszakaszban vannak. A nők nagyon sok kérdést fogalmaznak meg saját identitásukkal kapcsolatosan, mert bizonytalannak érzik magukat a különböző élethelyzetekben. Milyen nő vagyok? Milyen feleség vagyok? Milyen anyja vagyok a lányomnak/fiamnak? Milyen lánya vagyok az anyámnak? Milyen munkatárs vagyok? Milyen barát vagyok? Az anyává válás sarkalatos pont, és sokszor ez hoz felszínre újabb témákat. Ha születik még egy gyerek, akkor hogyan leszek két gyermeknek a jó édesanyja? Ha az anyaság leköt, akkor hogyan tudom feleségként is megőrizni a saját szerepeimet? Mi lesz a szakmai fejlődésemmel? Dolgozzak vagy ne dolgozzak gyermeknevelés közben? Hogyan teremtsem meg az egyensúlyt a család, a munka és önmagam között? A jó anyaságról van egy idealizált kép, de ha pont nem jön ösztönösen, akkor az egész világképem összeomlik. Elég, ha egy homokszem bekerül a gépezetbe, s máris lenullázom magam. A szülés is okozhat olyan lelki blokkokat, melyeknek feloldása évekbe telhet. Az anyaság ugyanakkor előhozza a saját anyánkkal való kapcsolatunkat. Gyakoriak még a szingliségből vagy a munkahelyi önmegvalósításból fakadó dilemmák is.

És mi a helyzet a férfiakkal?

Egyre több férfit látok, aki tudatosan foglalkozik a lelkiséggel. A nőkre semmilyen negatív címkét nem aggatnak, ha megmutatja érzéseit, a férfiak esetében viszont nem mondható el ugyanez. A legtöbb férfi nagyon is jól veszi a saját teste és lelke üzeneteit, de ezek megnyilvánulásainak nem enged teret. Ezt úgy a legkönnyebb, hogyha saját maguk elől is titkolják, ha baj van. Bár ez nem általánosítható, hiszen egy férfinak is lehetnek nőies tulajdonságai, míg női testben is élhet férfias lélek. Adott élethelyzetben, adott életkorban nemtől függetlenül mindenkiben előjönnek az identitásválságok. Megkönnyíti a továbblépést, ha rájövök, hogy minden életszakasz-váltás eredendően krízisszerű, tehát nem én vagyok „gyártási hibás”.

Mit tehetnek azok, akik nem fordulnak külső segítségért, de keresik az útjukat?

Sokan vannak, akik úgy találnak megoldást, hogy meditálnak, imádkoznak vagy olvasnak és átszűrik magukon az olvasottakat. Érdemes pszichológiai tárgyú könyveket olvasni, ma már szinte minden hozzáférhető. Ugyanakkor ez veszélyes is lehet, hiszen belekeveredhetünk olyan gondolatmenetekbe, amelyek nemhogy segíteni fognak, hanem még inkább súlyosbítják a helyzetünket. Gondoljunk csak arra, milyen sok tünetben ismerünk magunkra, hogyha egy orvosi cikket elolvasunk az interneten, holott az is lehet, hogy semmi bajunk. Akik nem mernek segítséget kérni, azoknak azt is javaslom, hogy hozzanak létre olyan – nem feltétlenül baráti – közösségeket, amelyekben megoszthatják tapasztalataikat. Ezek jó alkalmak, hogy kívülről lássuk önmagunkat. Tűzzünk ki magunk elé személyes célokat, ebben az esetben jó, ha van egy bizalmas emberünk, akivel megegyezünk, hogy segítsen a megvalósításban.

Végső következtetésként megállapítható, hogy az önmagunk felé vezető út nagyon göröngyös tud lenni?

Egyszerre tud göröngyös, ugyanakkor nagyon egyszerű és felszabadító lenni. Sokszor túlságosan is göröngyösnek érezzük, pedig sokkal egyszerűbb ennél az élet. Egy-egy mozdulat, gesztus, hangosan kimondott szó felszabadító erővel képes hatni. Tehát csak addig nehéz, míg megtaláljuk az okokat és a túl mélyre elásott régi szenvedéseket. Ha ezek enyhülnek, akkor a lelki blokkok helyét a teljesség felszabadító érzése veszi át. Olykor kuszának tűnő lelki életünk olyan, mint egy fonalköteg: meg kell találni a megfelelő szálat és akkor gabalyodás nélkül tudjuk feltekerni gombolyaggá. Az első lépés megtétele a nehéz, a többi jön magától…