„Az ország gazdasági sikertelenségéért a neokon értelmiség a korrupt ellentábort tette meg felelőssé. És a korrupt mucsai népet, amely nem képes elsajátítani a nyugati kapitalizmus hatékony termelői attitűdjét, helyette az állami újraelosztás emlőin élősködik. A diskurzus ellenére persze ők is ugyanúgy újratermelték az átlagember politikai és gazdasági kiszolgáltatottságát. Bár a szavak szintjén a fejlődő Románia számukra a piacgazdaság meghonosítását, a nyugati befektetések bevonzását jelentette, de mivel saját tőkefelhalmozási csatornáikat nem szerették volna feladni, magyarán egyáltalán nem állt érdekükben egy szabadjára engedett vadkapitalizmus létrehozása, amelynek körülményei között elvéreztek volna, a nyugati tőke bevonzását úgy oldották meg, ahogyan más félperifériás országok is tették. Komoly engedményeket tettek a nemzetközi vállalatoknak, olyan területeken, ahol nem veszélyeztették saját hídfőállásaikat. Vagyis fokozatosan gyengítették a munkavállalói jogokat, bontották le a szociális védőhálót, és stigmatizálták azokat a szegény rétegeket, akiknek túlélése ezen a védőhálón múlt és múlik ma is.
És itt érkezünk meg a jelenbe, egy olyan Romániába, ahol egyformán korrupt politikai szekértáborok versengnek az állami források fölötti ellenőrzésért, mely források nélkülözhetetlenek saját, egyébként teljesen versenyképtelen gazdasági holdudvaruk fenntartásához, és mely költségvetés évenkénti újratöltéséhez kell a nemzetközi tőke és az uniós források hozzájárulása. Szóval a hazai tőkések (bármely táborba is tartozzanak) saját túlélésük érdekében mindent megtesznek, hogy a nemzetközi tőke és az Unió kedvébe járjanak a fent leírt módon. Ami viszont ebben az egyenletben nem szempont, az a lakosság életkörülményeinek javítása, a közoktatás, a közegészségügy minőségének javítása, a szociális védőháló fenntartása, a munkavállalói jogok erősítése, stb.
A román polgároknak ebben a kettős – nemzeti és nemzetközi – kiszolgáltatottságban be kell érniük a politikai szólamokkal. Az idei elnökválasztáson Ponta és a mögötte álló Szociáldemokrata Párt a nemzeti büszkeség, az ortodox vallásos áhítatoskodás és az olcsó populista ígérgetés bevált módszerével szállt be a ringbe, Iohannis, a mögötte álló jobboldali pártok és neokonzervatív értelmiségiek pedig a korrupcióellenes harc, a fejlett, nyugatos Románia szintén oly sokszor használt trópusaival rukkoltak elő.
Iohannis táborának sikerült meglovagolnia azt a kiábrándultságot, amely a román társadalmat jellemzi. A kiábrándultság egyébként teljesen jogos, hiszen a rendszerváltás nem váltotta be az ígéreteit, Romániában az életszínvonal és az életkörülmények továbbra is jóval elmaradnak az áhított nyugati átlagtól, milliók élnek kiszolgáltatva, milliók vándoroltak el, a politikailag legaktívabb középosztály pedig távolról sem él úgy, ahogy azt szeretné. Ezt a kiábrándultságot sikerült a Iohannis mögötti köröknek újra becsatornázniuk saját narratívájukba: a hibás a politikai ellentábor és maga az elmaradott, buta, lusta, korrupt, élősködő nép. Mindkettőt modernizálni kell, és ennek a modernizációnak az ígéretét testesíti meg Klaus Iohannis.
Ironikus, hogy Iohannis mögött ugyanazok az emberek állnak, akik 2004-ben hasonló korrupcióellenes és modernizációs ígéretekkel győzelemre vitték Traian Băsescut, akiben persze azóta a lakosság nagy része joggal csalódott. Most ugyanazok a politikusok, gazdasági háttéremberek és értelmiségiek rábukkantak Iohannisra, bebújtak mögé, és a 2004-ben és 2009-ben kipróbált recepttel újra győztek. Ebben a struktúrában a szász származású politikus csak egy jól felépített marketingtermék. Jól felépített, mert hitelesen el lehetett vele adni ugyanazt a maszlagot, amit korábban már bezabáltak a választók.
Klaus Iohannis ugyanis tökéletesen rájátszik mindazokra a közhelyekre és tévképzetekre, amelyekre a neokonzervatív értelmiség 24 éven keresztül kondicionálta a fejlődni, haladni, jobban élni akaró romániai többséget. Ez a többség ugyanis simán elhitte, hogy ő maga, a mucsai, lusta román nép a hibás saját elmaradottságáért (senki nem egyénileg, hanem mindig a nép többi része), és nem a térségre jellemző kedvezőtlen világpiaci pozícióból adódó kétszeres kiszolgáltatottság, amelyben a nemzeti és nemzetközi tőke tartja őt. És itt van ez a szűkszavú, csöppet sem karizmatikus német, aki látszólag mindenben az ellentéte ennek a szörnyű keleti népnek, na, ő majd szépen elhozza a Kánaánt.
Pedig nem fogja. Ugyanannak a rendszernek a terméke, amely a román politikai elit többi részét kitermeli, ugyanazok az emberek, gondolatok és megfontolások állnak mögötte, mint a többi mögött. Tökre ugyanolyan, mint bármelyik más román politikus. Kivéve, hogy teljesen véletlenül egy olyan etnikai csoportba született, amelyhez bizonyos pozitív sztereotípiák kötődnek, ezeket a sztereotípiákat pedig sikerült piacképes termékké alakítani a kampány során. De amúgy, ahogy a román mondás tartja, ugyanaz az úr, más kalapban.
Összességében tehát Klaus Iohannis győzelme semmiben nem módosít Románia eddigi pályáján. Ez a pálya azonban akkor sem változna, ha Victor Ponta nyert volna. Tovább versengő nemzeti tőkések, akik kiürítik az államkasszát, egyre jobban behatoló nemzetközi tőke, amely újratölti ugyan az államkasszát, de cserébe egyre kedvezőbb munkáltatói feltételeket követel, és persze más engedményeket (pl. speckó, személyre szabott jogszabályokat, mint Verespatak esetében). Közéjük szorulva pedig egy egész ország, amelynek mindettől egyáltalán nem lesz jobb. Iohannis győzelme csak abban különbözik, hogy sokkal nagyobb elvárásokat, érzelmeket ébresztett a választókban, így sokkal nagyobb lesz a kiábrándultság, amely majd a mostani eufóriát követi. Két és fél évtized alatt ő lesz a harmadik Messiás, aki majd kiábrándít. A sok pofára esésből pedig talán egyszer alternatíva is születik.”