„Tehát megyünk, jó honfik lévén rójuk a város utcáit, míg megérkezünk a Birmimgham City Council-hoz, ahol a hosszú, hidegben várakozó tömeget megpillantva a döbbenet az első épkézláb reakció, ami eszünkbe jut: itt biza órákig fogunk rostokolni. A második reakció már összeesküvéselmélet-szagú: biztos azért ilyen lassú a menet, mert szabotálni akarják a dolgot »fentről«. A mocskosak! (…)

A furcsa érzés a gyomorban: meg-megrándul. Ez valamiféle összefogás lenne, valami közös remény, tettvágy, ráeszmélés? Hallom, miről beszélnek körülöttem páran: azt mondják, legutóbb üveges tejért álltak ekkora sorban, negyed évszázada. És most ismét kilátásban van a változás. Egyre jobban bizakodok, egyre jobban izgulok. Már tudom, hogy miért: a jövőmért. Vajon megtörténhet, hogy a mostaninál csak rosszabb lesz? Bár jómagam még nem éltem ama bizonyos forradalom idején, mégis, most én is az egyetlen forradalmár vagyok a városban – sokadmagammal együtt. Baj lesz a jövővel, ha nem választunk jól. Ó mondd, te kit? Segítsetek! A Facebook-os posztok jórészt tele vannak a világ minden részéről kiposztolt fotókkal. Rengeteg külföldre szakadt hazánkfia mozgósul. Istenem, micsoda helyzet!

Bizserget, összeszorít, felemel, megriaszt. Jó érzés látni, hogy van még józan ész. Háh, a már kiszabadult szavazóknak se a szemét látjuk, hanem az eléjük tartott kamerát; kifele menet én is videózom a tömeget, ezt mindenkinek látnia kell. Amúgy igazán civilizáltan zajlik minden. Nincs tolakodás, kiabálás; kitöltendő deklarációs papírok is akadnak bőven, ezeket kézről-kézre továbbítjuk. Amott piros-sárga-kék zászlókba bugyolált fiatal srácok állnak, de Keep Calm and Puie Monta feliratú szolid plakát is olvasható a sorok közt. Mire kiérünk, már triplája várakozik a mindig feltöltekező tömegnek. És még csak déli tizenkét óra van. Türelem, srácok, türelem!

Még sokáig nem tudok elaludni. A Facebookon keverik a lekvárt, a fejemben pedig megállás nélkül zakatol a Iohannis-Ponta, Iohannis-Ponta, Iohannis-Po…”