„Ma még nem kell elhallgatnom, hogy a kettős állampolgárság – amely jár és megillet – lehetővé tette az újabb vajdasági kivándorlást, amely a délszláv háború idején tapasztaltnál is nagyobb mértékű, legalábbis délvidéki barátaim szerint. És nem elsősorban Magyarország a modern aranyélet-keresők Eldorádója…

Nem kell elhallgatnom, hogy hivatalosan is igazolták: 2013 elején mintegy 350 ezer olyan anyaországi magyar élt a világban, akik 1989 után hagyták el otthonukat. A folyamat 2000 óta gyorsult fel és 2013-2014-ben sem lassult. A Nyugaton élő magyarországi magyarok közel kétharmada negyven év alatti és egy harmadik diplomás, szemben a 18 százalékos anyaországi aránnyal.

Nem kell elhallgatnom, hogy noha a legutóbbi népszámlálás előzetes adatai szerint az erdélyi magyar lakosság fogyása a románság apadásához képest arányaiban kisebb volt, az utóbbi években nőtt az elvándorlási kedv. A székely falvak fiataljai mennek – egyelőre csak – munkát vállalni idegen földeken. És mennek a diplomások. Akiknek a budapesti ideiglenesnek remélt mosogatói állás is nagyobb perspektívát kínál, mint idehaza a kezdő tanári.

Akik elmentek, azoknak csak kis százaléka kíván hazatérni. Minél többet él valaki külföldön, annál valószínűbb, hogy soha nem települ vissza.

Az el- és visszaköltözés nemcsak az agyelszívás, hanem a demográfia szempontjából is sarkalatos kérdése a magyarságnak. Fokozottan az a kisebbségi erdélyi magyar társadalom számára. Nem kellene beszélni róla? Legalább annyit, mint a székely zászlónkról?

Igaz, a migráció nem köthető a kormányokhoz, ám a politikai képviseletnek foglalkoznia kell vele. Megoldásokat kell találnia a jól fizetőmunkahely-teremtésre, a családvédelemre, az oktatás minőségének biztosítására. Ha ezt nem teszi meg, később kiderülhet, hogy a többség által immár elismert Terra Sicolorum szinte lakatlan föld, egykori lakói pedig ki tudja, hol éneklik harsányan, hogy Ki tudja merre…”