„Kelemen Hunor RMDSZ elnök a csíkszeredai bemutatón arról beszélt, hogy a bukaresti románoknak az a csoportja, akivel a már ismeretes székelyföldi hazahozatalról tárgyalt, nem nagyon értette, hogy miért kell a székelyeknek ez az idejétmúlt, fegyverkezésre amúgy is alkalmatlan fémdarab. Persze soha nem volt és soha nem lesz könnyű megérteni egy másik nép lelkületének a belső rezdüléseit. Mint ahogyan mi sem értjük a maguk teljességében azokat a román ereklyés sorban állásokat, amelyeket örökölt hitük és csodavárásra hajlamos lelkiségük vezérel, még akkor sem, ha léteznek hasonló példáink.
Értjük viszont, jól értjük mind a mai napig, hogy Gábor Áron élete valamennyiünket összeköt. Kissé tréfásan, egymással élcelődve erről beszéltek ugyanis a csíkszeredai bemutatón a helyi és megyei magyar tisztségviselők is: a csíkiak Gábor Áron csíksomlyói tanuló éveinek és Mikó várbeli ténykedésének a nyomán tekintik magukénak az ágyúöntőt, a háromszékiek a születés és az ágyúöntés jogán, a marosvásárhelyiek pedig a térségből származó, legtöbb egykori, beöntött harang tulajdonosaiként. És persze bármelyik székelyföldi múzeum szívesen nyújtana hosszabb időre is szállást az immár korhű ágyútalpra szerelt ágyúcsőnek. Amit akár úgy is értelmezhetünk: Gábor Áron szellemének.
Amely, persze, nem marad a falak között, hanem utal rá: lám, több mint más másfél évszázad teltén, békésen, szűz ágyúval is lehet győzni.”