„A betegséget, melyről szó van, már régóta diagnosztizálták, de sehogy sem akaródzik olyan kezekbe kerülnie ellátásának, hogy az gyógyulást eredményezzen. Pedig a szakértelem megvan – külföldön tízezrével fogadják orvosainkat, akik el is menekülnek szívesen az ezer sebből vérző rendszerből –, de a megbecsülés, az ésszerű törvénykezés olyan távol a mindennapi ellátás gyakorlatától, mint Makó Jeruzsálemtől.

Vegyük sorra a sebeket. Az iskolában ritkán vagy egyáltalán nincs egészségnevelés óra, az alapellátást megnyomorították papírmunkával – a családorvosok receptíró hivatalnokká váltak, amire olyannyira ráuntak, hogy nem hajlandóak megszervezni az állandó szolgálati vonalat –, így a sürgősségi osztályok életmentő beavatkozásokra fenntartott pénzéből kötözik be a sebet, ha valaki hétvégén zöldséghámozás közben elvágja a kezét.

Eközben óriási összegeket utalnak ki a méregdrága gyógyszeres kezelésekre, de nem fordítanak hangsúlyt a szűrőprogramokra, amelyek segítségével rengeteg pénzt lehetne megspórolni. A napokban testvérmegyei magyarországi orvosok végeztek szűrővizsgálatokat erdővidéki falvakban, és amennyire elégedettek voltak az ottani családorvosok munkájával, annyira meglepte őket, amikor iskoláskorú gyermeknél fedeztek fel súlyos szemhibát, illetve több páciensnél diagnosztizáltak daganatos betegséget. Szinte nem hitték, hogy az érintettek eddig nem jutottak el szakorvoshoz alaposabb kivizsgálásra.

Történik mindez akkor, amikor milliókat költ az ország arra, hogy mikrocsippel ellátott egészségbiztosítási kártyával szerelje fel a lakosságot, ami csak arra jó, hogy nyilvántartsák, ki hányszor és hová fordult orvosi ellátásért, de attól még messze áll, hogy egyetlen kattintással megtudják róla, milyen előzménye van az adott betegségnek, milyen kezeléseket kapott, milyen ajánlásokkal bocsátották ki legutóbb a kórházból.”