Tavaly ábécéskönyv nélkül kezdtek a magyar elsősök, idén sem lesz matematikakönyvük, a másodikos tankönyvcsomag is hiányos, a harmadikosok régi könyvekből tanulnak új tantervek szerint, a tanárok még mindig perelnek a 2008-ban törvény által meghatározott fizetésemelésért.

A napokban szárnyra kapott bérharc okán gazdasági elemzők pénzügyi katasztrófát, soha nem látott költségvetési hiányt vetítenek előre, ha Victor Ponta folytatja fedezet nélküli ígérgetéseit.

Marad az oktatás ott, ahová züllesztették, mert huszonöt esztendő sem volt elég arra, hogy a régi hibákból okuljanak.

Miből jutna a jelenleginél több pénz vizsgálatokra, megelőző szűrésekre, ha a tavalyinál is kisebb az idei költségvetés, ami az utolsó helyre sorolja e tekintetben (is) Romániát Európában?

Nem csoda, ha némelyekben felmerült, előre eltervezett színjátéknak voltak részesei.

Ha a jelenlegi ütemben történik a törvény alkalmazása, csak tíz esztendő múlva lépi át az iskolakaput az az óvodásnemzedék, melyet egyazon szemlélet szerint oktatnak előkészítőtől tizenkettedik osztályig, és talán addigra a pedagógusképzés is igazodik a készségfejlesztést követő oktatáshoz.

Nincs az a sürgősségi beavatkozás, amely akkora fordulatot tudna előidézni a hazai egészségügy állapotában, hogy azt ne kelljen hosszan tartó kezelésnek követnie.

Tömött zsebű politikusok működtetnek diplomagyárakat, a minőség nem számít, csak jöjjenek a fizetéses hallgatók.

Az ország politikai csatározások eszközévé süllyeszti az oktatást, prédaként dobva azok elé, akik egy-egy mandátum erejéig ülnek az oktatási tárca különböző szintű bársonyszékeiben, és mindent megváltoztatnak, amit elődjük hátrahagyott.

Hol marad a reform, mennyiség helyett a minőség, egyenlő esélyek teremtése városon és falun, iskolai autonómia és sok más egyéb, ami kellene az igazi felzárkózáshoz?

Ma már nem lehet azzal etetni a fiatalokat, amivel húsz-harminc évvel ezelőtt, felgyorsult az élet, ezzel lépést kell tartania az oktatásnak is, egyébként még annyit sem tanulnak a diákok, mint eddig.

A gyógyítás rendszerének krónikus betegségei fájnak leginkább a lakosságnak, mert aki betegágyban fekszik, annak mindegy, milyen politikai színezetűek hozták ezt vagy azt a törvényt, egyetlen dolog számít, hogy meggyógyuljon.

Kérdés, az orvos- és asszisztenselvándorlást meg kívánja-e állítani a jelenlegi és a mindenkori kormány.

Nem csak a diákok és a pedagógusok lehetnek az eredménytelenség okozói, hanem maga a rendszer is.

A helyi döntéshozók azt latolgatták, mit lehet összevonni, megszüntetni ahhoz, hogy ami marad, annak több jusson, az érintett iskolák tiltakoztak, a polgárok egy része legyintett, úgysem lesz ebből semmi. Lám, nekik lett igazuk.

Megszokhattuk már, hogy az oktatási törvény egyetlen változata sem ússza meg a változtatást az éppen hatalmon lévő miniszter mandátuma alatt, csupán az a kérdés, milyen gyakorisággal – és milyen irányúak azok a módosítások, amelyek gyakran az érvényben lévő jogszabállyal szöges ellen­tétben álló gyakorlatot írnak elő.