„Tudom, nem kell nagy betűvel írni a Falat, de valahogy úgy vagyok vele, mint nagyapám Őfelségével a Császárral, aki egyszerűen nem tudta elhagyni soha az Őfelségét. A berlini fal hivatalos keletnémet neve Antifaschistischer Schutzwall, azaz Fasisztaellenes Védőfal volt, Nyugat-Németországban pedig Die Berliner Mauer vagy Die Mauer, azaz a Fal néven emlegették. De mindnyájunk számára ténylegesen Európa megosztottságát jelképezte, s meg voltunk győződve, hogy csupán ennyi választ el az igazságos, biztonságos, demokratikus világtól – a Vasfüggöny, amelynek központi eleme volt a Fal.

Akkor is hittük, gyerekeinknek is mondjuk: soha többé falat, kerítést, vas- vagy bármilyen függönyt! Mondják a döntéshozók is, mondja mindenki, mert így illik. Az azóta eltelt negyedszázad azonban annyira történelmet csinált mindebből, hogy már el is felejtettük, miért is vált nagybetűssé ez a Fal, miért is volt életünk, közép-kelet-európai történelmünk talán egyik legfontosabb és legmeghatározóbb mozzanata annak ledöntése.

Most magunk emeljük a Falat, egy-egy téglát önszántunkból teszünk a lassan, de biztosan épülő új falba. Tapsolunk minden intézkedésnek, ami annak a kornak a hamis létbiztonságát hozza vissza, mindenféle központosításnak, összpontosításnak, nem számít már, hogy diktátor hajlamú, tényleges diktatórikus eszközökhöz nyúló döntéshozókat segítünk hatalomba.

Nekünk Fal kell – és persze Mohács. Csak remélni tudom, hogy a falbontás élménye örökre történelem, szülők-nagyszülők katonaemléke marad gyermekeink, unokáink számára. Remélem, de nagyon biztos már nem vagyok benne.”