„Az én emberem a következőket jelentette ki ország-világ füle hallatára: a magukat történelminek nevező egyházak Erdély legszebb magán- és középületeit hamis papírok bemutatásával egyszerűen ellopták, tettük fölött pedig kül- és belhoni cinkosaik szendén lehunyják a szemüket. Ezután a kijelentés után pedig elkezdte az államosításnak nevezett megarablás előtt köztudottan egyházaink által alapított és nagyon hosszú időn át működtetett kórház- és iskolaépületeket sorolni, az őt hallgató, még nála is tudatlanabb riporter pedig úgy itta a szavait, mint a sivatagi vándor az oázis üdítő forrásvizét. (…)

Keserűség lett rajtam úrrá, nagyon gyávának éreztem magam. Szerencsétlen kis kósza porszemnek, aki hiába tudja, hogy neki lenne igaza, a legjobb esetben agyontaposnak. Igen, a legjobb esetben, mert aki képes ekkora aljas hazugságra, az a sárba tiprásnál elképzelhetetlenebb szörnyűségektől sem riadna vissza.

Háborgásomat azzal próbáltam csillapítani, amivel már többször is sikerült: nyelvlélektani morfondírozással. Annak a megfogalmazásával, hogy a mi nyelvünkben miért is nincs meg a »tolvaj kiált tolvajt« szófordulat megfelelő alakja?! Talán azért, mert elég folyamatosan elszenvednünk?!”