„A probléma viszont általános. Az emberek félnek a rendőrtől, a hivatalok munkatársaitól, rettegve és hálálkodva fizetnek adót, hajbókolnak a városi tanácsosnak, és egy kis csokoládéval-kávécskával igyekeznek elintézni mindent, amit lehet, úgy, fű alatt, suttyomban, kerülő úton. A korrupciót, gondolják, csak odafent lehet táplálni, idelent ugye, mi, a szegények, nyomorultak örvendjünk, hogy még nyitva van a kórházajtó, ha ránk néz az orvos, ha a tűzoltó kijön, vagy a rendőr nem üt agyon.
Apropó: kamaszkoromból két emlékem van a rendőrséggel kapcsolatosan, és mindkét esetben bánom, hogy nem álltam a sarkamra. Az egyik, amikor egy este tucatnyi barátommal ültünk a téren, és ránk förmedt két rendőr, hogy azonnal hagyjuk el a helyet, holott nem hangoskodtunk. Akkor a fejünket leszegve hazamentünk, és bánom, hogy nem szóltam vissza, és nem maradtam ott. A másik, amikor szotyizó rendőrt láttam, és nem mondtam meg neki, hogy illene viselkednie.
Megtehettem volna. Nem zárhatott volna el, és ha bánt, végigjárom az utat, amíg kirúgják. Felhívom minden ismerősöm, az összes sajtóorgánumot, odaláncolom magam a rendőrséghez. Valamit tenni kell, valamit muszáj lépni, amikor azt látjuk, hogy a fejünkre akarnak nőni.
A csupasz király ugyanolyan, mint a csupasz koldus, ez nem mai tanítás, de örökérvényű. Egy hatalom lehet bármennyire legitim, a mi akaratunk nem felülírható.”