„Egyetértek, hogy jobb, ha ki-ki a maga portáján seper, merthogy bőven van mit. Ennek ellenére mindig kíváncsian olvasom, hallgatom, amikor román politikus, sajtós vagy más közéleti személyiség a magyar politikáról, politikusokról, úgy általában a magyarokról fejti ki véleményét. Ilyenkor azt remélem, hátha valami újat, általam ismeretlent fedezek fel, ami eddig – az eltérő szemszögből következően – elkerülte a figyelmemet, s ami módosítja, árnyalja véleményemet.
Aztán ismételten rádöbbenek: ha én érintettként, „szenvedő félként” szubjektív vagyok, ama másik nézőpontból rólam, rólunk vélekedők – ők is érintettek, csak egészen másként, mondjuk: „elkövetőkként” – sem lehetnek mások, csak elfogultak. Eddigi tapasztalataim mondatják velem: nagy veszély fenyeget, tehát jó résen lenni, ha román politikus mond szépet a magyarról, mármint a politikusról. Akkor abból ránk nézvést semmi jó nem következhet.
Mondandóm lényegére térve, már első pillantásra felkeltette érdeklődésemet A magyar politikusokat pőrére vetkőztető hét kérdés című, az evz.ro hírportálon megjelent írás. „Az autonómiával kapcsolatos szómenés hálójába eső magyarok közül hánynak tűnik fel, hogy a téma mindig csak akkor kerül elő, amikor a magyar politikusoknak szavazatokra van szükségük? Székelyföld témájában az európai parlamenti választás alkalmával volt a legutóbbi nagy hajcihő. Véletlen egybeesés?”- indítja lendületesen dolgozatát a szerző. El kell ismernem: igaza van, az RMDSZ rendszerint választási kampányok idején szokott autonómiázni. A cikkíró nagyvonalúságában még azt is hajlandó elismerni, hogy a rendszerváltás utáni első években megvolt az értelmük a magyarok jogköveteléseinek.”