„Miként sikerült ennyi nyelvet ilyen szinten megtanulnia, honnan származik nyelvi multikulturalitása?
Nem szeretem a »multikulturális« kifejezést, a fogalommal nekem gondjaim vannak, maradjunk inkább a nyelvi sokszínűségnél. Ebben a sokszínűségben nincsen semmi érdemem, hiszen ezek a nyelvek – ne túlozzunk, nem olyan sok – rám ragadtak. Hatéves koromban kerültem Temesvárra a nagyszüleimhez, temesvári születésű szüleim Szilágysomlyón dolgoztak. Az eredeti elképzelés az volt, hogy idővel mind visszatérünk a Béga-parti városba, ám ez nem sikerült: csak én ragadtam ott.
Olyan környezetben nőttem fel és éltem, ahol a többnyelvűség természetes volt, nem beszélve arról, hogy családunkban mindenki több nyelven beszélt: nagymamám románul, magyarul, németül, franciául, édesapám úgyszintén. Temesváron jártam iskolába, Szilágysomlyón töltöttem a vakációkat, magától értetődő volt, hogy azok a nyelvek, amelyek körülöttem léteztek, valahogy rám ragadjanak. Persze ez még nem jelenti azt, hogy mélyen elsajátítottam őket, hiszen a nyelv irodalmában, kultúrájában él. Az, hogy mi a temesvári utcákon magyarul, románul, svábul beszéltünk, még nem kultúra. Azt viszont sajnálom, hogy Temesváron nem tanultam meg szerbül is, pedig voltak szerb barátaim, de még szerb szerelmem is. Ez a nyelv valahogy nem ragadt rám.
Olvasott is ezeken a nyelveken?
Amikor elkerültem Kolozsvárra, magyarul például tűrhetően beszéltem, de olvasni nem tudtam. Később összekerültem első feleségemmel, Balla Zsófia írónővel, és minimális követelménynek éreztem – no meg az illendőség is ezt diktálta –, hogy legalább az ő írásait el tudjam olvasni. Sokat segített az is, hogy a zenei szakirodalom nagy részét magyarul kaptam kézhez. Könnyebb volt igyekezni magyarul olvasni, mintsem hogy körbejárjam a könyvtárakat, hisz még az sem volt biztos, hogy azok a kiadványok léteznek románul. Kéznél voltak, ott voltak a szobában a polcokon, kényelmes volt leemelni őket, és megpróbálni megérteni.
Ami az olvasást illeti, még egy dolog sokat segített: amikor gyerekkoromban Szilágysomlyón moziba jártunk, a filmek két nyelven, magyarul és románul is feliratozva voltak. A mozivászon fele tele volt szöveggel. Az ember akaratlanul is elolvasta azt, ami oda volt írva. A számunkra érdekes filmeket többször is megnéztük, és amikor később elkezdtem olvasni magyarul, a szavak reflexszerűen visszatértek az emlékezetembe a filmeknek köszönhetően. Valahol az agyam mélyén ezek a szavak elraktározódtak, így nem volt nehéz elkezdeni olvasni magyarul. Szerencsém volt azzal is, hogy gyerekkoromban még élt az a franciatanárnő, Werner néni, aki még édesapámnak volt a francia óvónője. A francia óvoda persze már nem létezett, de a néni eljárt házakhoz. Összegyűlt néhány gyerek – a sznob családok jövendő sznob csemetéi – és Werner nénivel franciául beszélgettünk.
Később az iskolában kivételesen jó franciatanárnőnk volt, aki nemcsak a nyelvre, de általános műveltségre is tanított. Aztán úgy adta a véletlen, hogy iskolai zongoratanárnőim magyarul és németül beszéltek velem. Nem volt előre megtervezve, hogy német zongoratanárhoz kerüljek, egyszerűen ők voltak a legjobbak. Annyira belém ivódott a magyar, illetve a német szaknyelv, hogy miután elvégeztem a zeneakadémiát, és a kolozsvári zeneiskolában lettem tanár, keresnem kellett a szakszavakat románul. A nyelvi közegek tehát adva voltak körülöttem, csupán nyílt fülekkel kellett járni…
Temesváron tehát adott volt a nyitottság a soknyelvűség felé. Mit tapasztalt ebből a szempontból Kolozsváron?
Azokban a körökben, ahová én Kolozsváron jártam, nem sok különbség volt. Illetve az, hogy a német-sváb nyelvet elvesztettem, abból a közegből kikerültem. De ez a folyamat Temesváron kezdődött el, hiszen kamaszkoromban a svábok már kezdtek eltünedezni. Kolozsváron ellenben bekerültem egy elit kultúrkörbe, ahol nagyon jól éreztem magam, ahol a magyar nyelv is szerepet kapott. A nyolcvanas években, amikor ellenzékiként a nevemet már nem volt szabad leírni, kinyomtatni plakátokon, elkezdtem fordítani.
Akkoriban úgy gondoltam, sok mindent lehet egyszerre csinálni, aztán kiderült, ez a párhuzamosság nem működik. A zongora is, az íróasztal is teljes embert kíván, arról nem beszélve, hogy családom volt, három gyerek, munkahely…De nagyon örvendtem, amikor 1989-ben, közvetlenül a forradalom előtt megjelent első fordításom. Székely János Nyugati hadtest című művét ültettem át románra. Az én nevem alatt nem lehetett kiadni a műfordítást, így az orosz fogságban elpusztult anyai nagyapám nevén – Ion Tudoran – jelentettem meg. Számomra nagy elégtétel volt, hogy ennek a talpig becsületes ősömnek a neve megjelenhetett a forradalom előtt az én nevem helyett.”