„Egy bevásárlóközpont-hálózat például a szatmárnémeti központban felállított sátorból »fejvadászkodik«, egy ipari parki autóalkatrész-üzem hangosbemondóval felszerelt autóval járja a megyeszékhelyhez közel eső falvakat, s cirkuszi módszerekkel hozza köztudomásra: vannak szabad munkahelyei, egy bútorgyár a prefektust kérte meg, segítsen neki asztalosokat találni. (…)

 

Nos tehát nyolcszáz–ezer lejes havi éhbérért a nyolc–tíz, éppenséggel tizenkét órás munkanap magától értetődő dolog egyes helyeken feszített tempóban és percre kiszámolt a munka-törvénykönyv által minimálisan előírt szünetekkel és szombatonként bejárni szintén nem megy mutatványszámba. A humánerőforrás menedzserek pedig rossz véleménnyel vannak a szatmáriakról, akik ilyen körülmények között nem hajlandóak elmenni dolgozni azért a kis fizetésért, miközben nagyon nem mindegy, hogy a semmittevés miatt nem tud valaki megélni, vagy úgy, hogy közben még dolgozik is.