„Minden törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle. Romániában immár évek óta elfogadták a jogszabályt, amely szerint minden, 20 százalékos nemzetiségi lakosságú településen az állami intézményekben, választott és kinevezett testületekben anyanyelvükön beszélhetnek a nemzetiségekhez tartozó polgárok. Erre fel alig találni egész Erdélyországban olyan tanácsot, ahol magyar szó hangzana el az üléseken, de legalábbis magyarul, majd románul is mondja el az illető nemzetiségi a mondókáját. Nem egyszer megkérdeztem, miért ez a húzódozás az anyanyelv használatától, s volt, aki azzal védekezett, hogy mindenki ért románul, és így pergőbb az ülés; azzal is érveltek, hogy így a jegyzőkönyv elkészítése egyszerűbb, mások a „szokásra” hivatkoztak.

Egy bizonyos, magyarul csak ritkán szólalnak meg még az erdélyi nagyvárosokban is, s annyira elszoktak a többségiek ettől, hogy mindig kérdőn kapják fel erre a fejüket, sokszor fel is hánytorgatják, hogy Romániában a hivatalos nyelv a román. Az anyanyelv használatát megengedő törvényt elfelejtik.

Erdély több min 1500 településén használhatnák a magyar nyelvet a tanácsokban. Ritka, mint a fehér holló, ahol használják is. Arról nem beszélve, hogy a többi intézményekben – kórházakban, törvényszékeken, különböző hivatalokban – is hajlamosak elfelejteni: őket erre törvény kötelezi. És efelett is szemet hunynak a többségi nyelven szónokló tanácsosok.”