„Pár lépéssel odább, hasonlóképpen fémbe ragadt néhány utcakő, s a fém testére karcolt rövid mondat jelzi: az 1945. február 13-tól 14-ig tartó bombázásokat követően 6865 ember holttestét égették el ezen a helyen.

A helyen, amelyen ma már legtöbbeknek nehézséget jelent felfedezni a háború nyomait. A helyen, ahol ma úgy rohannak át a járókelők, hogy legtöbben észre sem veszik: talpuk alatt hirtelen és csak pár lépés hosszán megváltoznak az utcakövek színei, s közöttük két tenyérnyi helyen mintegy megolvadt, ezüstös fém tölti ki a teret.

Megható, nagyon tapintatos és meglehetősen intim emlékmű. Amióta láttam, nem tudom feledni. A minimalista, de nagy hatású emlékművek alfája és omegája. Hogyan is lehetne másképp emlékezni azokra a polgári áldozatokra, akiknek testét az országot uraló hatalom vasrácsokon égette el a város egykori piacterén? A hatalom, mely vallási, nemzetiségi, politikai és ezernyi másféle alapon emberek millióinak holttestét füstölte el vasrácsokon, egyszer csak arra kényszerült: megbízhatónak ítélt állampolgárainak élettelen testét kell vasrácsokra helyeznie. A háború és halál visszahullt azok fejére, akik valamiképpen annak mégiscsak előidézői voltak – mondta a német idegenvezető, és azt hittem, nem jól hallom.

Az ártatlan áldozatokra, még ha halálukban is kihasználta őket propagandacélokra könyörtelen államuk, valamiképpen emlékezni akart a sokat szenvedett város. Lehet ennél meghittebben és mégis szívbe markolóbban? A fémmel körbeölelt, lebombázott házak, otthonok megégett kövei felett sokan átlépnek, de a polisz igazi lakói és látogatói megállnak, s egy pillanatra emlékeznek.”