„Mindig van mélyebb, igazából csak ez elszomorító. Amikor azt hinném, hogy elértük rosszkedvünk telét, s már reménykedhetnénk a tündöklő nyárban, akkor kiderül, hogy csak most jönnek igazán a szürke mínuszok. A frusztráltság fagypontja, a sértettség burka, amelyet hiába kapargat az irónia, nem képes átütni. Fáradtak vagyunk, s féltékenyen őrizzük, ami nincs: a méltóságunk ábrándjait.

Onnan jut ez eszembe, hogy még az augusztusnál maradva mekkora értetlenkedő felháborodást váltott ki Laár András fotója. Huszadikán tette ki Bessenyő Pista bácsi képét a facebook-oldalára, ahogy nagy szigorral és kis bajuszban szorongat jogar helyett egy méretes kolbászt, országalma helyett meg egy rendes almát. Hiszen ő is István, és neki ez jutott.

Na, lett gyorsan is méreg, düh, szentségelés a szentségtelenítés nyomán. Merhogy (újra az örök „érv”) bizonyos dolgok igenis sérthetetlenek, azzal nem lehet viccelni, mert akkor elsorvadunk, kihalunk, nemzetpusztulunk. De hát mit is kezdene Isten odafent egy ennyire humortalan néppel? Egy hét után szűk lenne a mennyország a sok jámbor toleránsnak.

Hiszen tudjuk, a túlzott komolyság, a vérbenforgó szemmel védett jelképek mögött mindig az egyszerű önbizalomhiány áll, hogy minket bántanak, megint és újra, kint és bent is, idegenek, magukfajták. Pedig attól semmi sem sérül, ha nevetünk néha magunkon. Kiengedjük a csontokban lerakódni készülő gőzt, a mindent kikezdő savanyúságot. Ha egy kicsit lehajolunk, és átnézünk a lábunk között, ahogy azt Örkény doktor tanította. Mert miközben értjük a hozott szalonnával való patkányirtást, nem értjük a kolbászt, jó, utóbbi nem annyira szellemes, de mosolyogni azért lehet rajta.”