Jézus-szindróma 3. Isten hozott az emigrációban!

Moldvába „emigrálni”? Jobb, mint Görögbe’ vagy Angliába menni szellemi rabszolgának, Mekdonálcban chief assistentként gályázni – győzködöm magam, hogy a kétségeket elhessegessem… Mert én itthon akartam maradni!
Hirdetés

A Gyimeseket elhagyva elkopik a táj, gyérülnek a fenyvesek. Szűkül a Tatros völgye, kevesebb a termőföld, törpülnek a házak, egyre kisebbek az udvarok. Egyre mocskosabbak is.

Ha valahol van mélyszegénység,

akkor az itt van. Mondjuk ez a szemetet és az igénytelenséget nem indokolná…

Átlépjük a megyehatárt: Bine ác venit ün Zsudecul Báköu. (Isten hozott Bákó megyében!)

Primăria vă urează drum bun! (Jó utat kíván a polgármesteri hivatal!)
 
A táblán a felirat alatt graffiti: Îi bun o pulă! (Egy faszt jó!)

 
A falvak között a 30-as sebességkorlátozó tábla olyan felesleges, mint vak lovon a szemellenző.
 
Olyan rossz az út, hogy háromszor állunk meg kereket cserélni. Hiába na, a régi 1310-es Dácsia ezt is kibírta volna, dohog magában s káromkodik hangosan drága jó apám. 
– Mennyi a légkör, nézzed sza’ meg? 
– Hol nézzem?
– Hagyjad akkor. Mér’ nem születtél fiúnak?! Én azt vártam. Istók bassza meg!
 
Egyre több helyet foglal a folyó, kevesebb a lakott terület. Érzem, valahogy nagyon távoli és mégis a mi országunk ez. Mintha hirtelen Csíktól 110 km-re más földrészre, más civilizációba csöppentem volna. Szürke betonrengeteg: városkák… valahol mélyen a dombok között a falvak… ahol a legenda szerint élnek a csángók és létezik még magyarul beszélő közösség. A legenda szeriiint…
 
Katasztrófaturizmusért se kell messze menni. Egy-két megyehatárt kell átlépni és megvan az élmény.
 
 
Beköltöztem egy hatalmas, hétszobás régi házba. Másnap reggel kereken hatvanöt gyermek állt a kapu előtt, háromévestől a tizenhét évesig, minden korosztályból. Hősiesen bevallom, akkor egy kicsit megijedtem: mit fogok én kezdeni ennyi vadóccal?
Jó lesz ez, mondatja velem a kóros optimizmus. Eltelik egy hónap, kettő, majd hét,  

a kezdeti lelkesedés átváltozik keserűséggé, 

 
gúnnyá, önmarcangolássá. Tíz hónap nem sok és nem is kevés. Tíz hónap alatt láttam a legmélyebb nyomort és a legszebb, tisztán csillogó gyermekszemeket. Láttam üresen álló félkész palotákat. Akik építették, azóta is külföldön dolgoznak és eszük ágában sincs hazatérni. Nincs is miért. Azt is átlátom most, visszatekintve, hogy az elrománosodást és identitásvesztést nem lehet pénzzel visszafordítani… ahol a szülőket fenyegeti az iskolaigazgató, ha a gyerekeiket magyarórákra küldik, ahol a pap egyetlen szavára kútba ugranának, ahol a babonák még olyan erősen élnek az emberek fejében, hogy azt nem írja felül azt az orvostudomány egyetlen vívmánya sem.
 
A pap azt prédikálja, hogy az újszülött csecsemőhöz ha magyarul szólnak, átok száll a családra és a gyermek halálos betegséget kap. Ezt egyetlen szülő sem merné kétségbe vonni. Mert a hit erősebb mindennél.
 
Sorozatunk előző részei itt és itt érhetők el. A fotók a szerző felvételei.
Hirdetés