Jótett helyébe...

Történt nemrégiben (vannak ilyen fura, embertől-állattól elrugaszkodott történetek a Rend Főlegvárában, Kolozsváron), hogy szembejött velünk (értsd, két felnőtt, két gyerek) egy kóbor kutya. Ez, gondolom, nem hihetetlen. És az sem, hogy barátságosnak bizonyult. Sőt, hazáig kísért. Sőt, bejött az udvarra. Sőt, elfogadta a gyerekek által nagylelkűen felajánlott rántott csirkecombot. (Ja, már innen világos, az én anyámé, ha ilyen csökött akaratú családfő vagyok!) Aztán kiment. És ennyi, gondoltam én.

Egy francot! Ez a tacskóba oltott foxi leheveredett a kapu elé, oszt el nem mozdult onnan. Ha kedve volt, bejött, ha megunta, kiment csatangolni. Mondok, ez így nem helyes. Mert a kutya vagy barát, társ, őrző, vezető, szerető, mi egyéb fene, vagy nem. Ez a kint-is-van-bent-is-van attitűd, ez nem megy. (Tudom, nem vagyok elég liberális vagy mi a szar, mert, ugye, mások kihelyezésben gondozzák a házikedvencüket, valami távoli udvaron, na nem azért, mert nem akarják beengedni a lakásukba, dehogy. Állati jogtisztelők bizonyára.)

Szóval. Megszereztem három állatvédő egyesület számát. Gondoltam, felhívom őket és a gondjaikra bízom a kedves ebet. Hiszen ezért vannak. Ez a dolguk, többek között. Az első Hölgy megkérdezte, hol lakom. Mondtam neki. Aha, kertváros. Bizony, szégyenkeztem. Tehát magának van kertje. Van, suttogtam megtörten. Nem szégyelli magát, dörögte sztentori hangon a párka. Van kertje, és nem átallja utcára tenni azt a szegény lelket? De hát éppen ezért telefonálok, nyöszörögtem. Tegye a kötelességét. Katt. Nabazdmeg. Mindegy, hátha a következő állatvédő kedvesebb lesz.

Jó napot kívánok. Mint az északi szél, olyan volt a második párka hangja. (Ja, csupa nővel beszélgettem. Biza, asszonyok kellenek a vártákra.) Igen? Egy kutya? És hol találta? Az utcán. És hogy érezte magát? Remekül, köszöni szépen. Nyakörv is volt rajta. Tényleg? És maga beengedte? Én nem. A gyermekeim. Értem. És most ki akarja rakni? Bocsánat, Asszonyom, nem kirakni akarom. Gondoskodni szeretnék róla. Ezért hívtam Önöket. Aha. Akkor bizonyítsa be, hogy a kutya nem a magáé! Mi van??? Letettem. Kész. Mert igaza van. Nem tudom bizonyítani, hogy a rohadt dög nem az enyém. Next.

Halló? A harmadik párkának egész kedves volt a hangja. Na, hátha. Jó napot kívánok. Aha. Egy kutya. És ki akarja... NEM! NEM AKAROM KIRAKNI. (Azt hiszem, elszakadt a bennem a tolerancia sorsfonala.) Az Önök gondjaira akarom bízni, mert nekem se időm, se energiám nincs rá. Magyarán, nem kell a kóbor eb, érti? Viszont az utcára se akarom kitenni. Érti? Önök meg tudtommal ezzel foglalkoznak. Érti? Pénzt kapnak mindenféle költségvetésből, érti? Éppen erre a célra, érti? Megnyugtatott, hogy érti. Akkor vihetem az ebet, szusszantam fel. Nem. Döbbent csend után: miért nem? Telt házunk van. És akkor mit tegyek? Tudja mit, hívja ki a sintért. (Ezt mondja nekem az állatvédő!!!) És aztán számoljon el a lelkiismeretével. Maga gyilkos! Katt.

Jelentem alássan minden lelkes, kötelességtudó, segítőkész, szorgalmas ember- és állatbarát aktivistának, a kutya továbbra is itt van. És továbbra se kell. Előbb-utóbb ki fogom hívni a sintért. De nem a kutya miatt. Elküldöm az állatvédő egyesületekhez. Vigye el ezeket a lényeket, tartsa őket ketrecben, amíg a törvény előírja, és ha nem jelentkezik értük senki, vessen véget szenvedéseiknek.