„Ahelyett, hogy azt vizsgálnánk, miként tudnak mások olyan hatékonyan összefogni a nemzeti céljaik eléréséért, mi lenne, ha mi is hasonlóképpen cselekednénk? Mi lenne, ha a formai kötődéseken túlmenően, akár gyakorlati meggondolásból is, a nemzetféltő közösségek csoportjába lépnénk? Mi akadályoz meg bennünket ebben? Nincs szó itt idegengyűlöletről, nincs szó diszkriminációról vagy hűtlenségről, hanem mindössze csak a saját nemzetünk szeretetéről, a hagyományaink tiszteletéről és értékeink megbecsüléséről. Ki állja, pontosabban ki állhatja utunkat abban, hogy a miénk is egy ilyen irigylésre méltó nemzet legyen?
Persze, sokaknak az a céljuk, szinte egyetlen szenvedélyük, hogy gyengítsék a magyarságtudatot, és ezzel egyidőben fölöttünk hatalmat szerezzenek. Kívülről vagy belülről törnek ránk, átveszik a pozícióinkat. Mi tagadás, egyre hatékonyabban teszik ezt. A Trianoni békeszerződéstől egészen napjainkig.
Megszálló csapatokkal, ellenforradalmárokkal, rendszerváltással, betelepítésekkel vagy beruházásokkal. Háborúval vagy kormánykoalícióval. Tisztelnünk kell más nemzeteket, de elsősorban a miénket. Ragaszkodnunk kell az egyenjogúsághoz, de elsősorban saját magunkat kell egyenjogúnak tekintenünk. Féltenünk kell az elnyomott nemzetiségeket, aggódnunk kell értük, de elsősorban a miénket kell az elnyomástól megvédenünk.
Amíg nem lesz kellő önbecsülés bennünk, nem várhatjuk el mások tiszteletét, elismerését. Számos példát felhozhatnánk, akár a szomszédos nemzetek közül, hogy milyen eszközök segítségével, miként váltották valóra a Semjén-üzenetet, de fölösleges ezeket a körülményeket tanulmányozni. Mindenkinek elsősorban a maga helyén, a legjobb belátása szerint kell cselekednie.”