„Mint rég várt vakációt, úgy számolja Victor Ponta kormányfő a Traian Băsescu államelnök végleges távozásáig hátramaradt időt. Annyira biztosra veszi, ő ülhet a helyébe, hogy már az utódain gondolkodik a párt és a kormány élén. „Pártunk és kormányunk” – milyen ismerős szókapcsolat, három-négy évtized sem volt elég ahhoz, hogy kitörölje emlékezetünkből az egykori korlátlan hatáskörű hatalmat, amely csírájában elfojtott minden ellenkező vagy csak egyszerűen más véleményt!

A volt kommunista pártvezetők mai utódai, a szociáldemokraták is erre törekednek, most már demokratikus álca alatt, szabadnak látszó választásokkal, jogilag különálló zsebpártokkal, ellenzékkel, síppal-dobbal, nádi hegedűvel. Az erősödő kampányzaj megint elfedi az emberi hangokat, most sem ér rá senki meghallgatni a polgárok, a választók nehézségeit, és megoldást keresni rájuk. Holott már az ordítóan árulkodó, hogy még mindig milliók sírják vissza a diktatúrát. Úgy tűnik, a szociáldemokrata pártnak ennyi elég is, program helyett az egyetlen, erős kézben tartott gyeplőt lengetik a fásult lakosság szeme előtt.
Pedig nem is olyan erős ez a kéz, hiszen a minden lényeges változtatásra feljogosító kétharmados többséggel sem hajtotta végre a szüntelenül hangoztatott közigazgatási reformot, alkotmánymódosítást, és a nagy beruházások helyett csak nagyobb adók jöttek. Nem javult az egészségügyi ellátás, sem a tantervek, nem csökkent, hanem nőtt a bürokrácia, magyarán: a lovak közé dobták a gyeplőt. Az államfői tisztségre áhítozó kormányfő szemrebbenés nélkül, gyakran tréfálkozva hárítja el a kényes kérdéseket, de e magabiztosság nem valódi, hiszen a jobboldali pártok egyesülését meglehetősen idegesen fogadta, és igencsak útszéli modorban minősítette. Ez fényévekre levő távolságra van attól, ami egy európai uniós tagállam reménybeli első emberétől magatartásban elvárható.”