Munkából, termelésből nincs fedezetük a népjóléti kiadásoknak.

A hazug román történelemoktatást már nem csupán a magyarok unják, és van más rendeznivaló is.

Kirívó képmutatás, hogy épp azok biztatnak a hazai termékek fogyasztására, akik gyakran vásárolgatnak külföldön, és vajmi keveset tesznek az itthoni állapotok javításáért.

Most csak egy csatát nyertünk, végleg akkor nyerjük meg a háborút, ha az ilyen perek el sem kezdődnek, a prefektusok és segítőik pedig nem a feszültségek szításán, hanem azok elsimításán dolgoznak majd.

A legfontosabb hírközlő és műsorszóró csatorna máig nem nyerte vissza szavahihetőségét, és még mindig a hatalom hivatalos szócsövének számít, mint 1989 előtt.

Ki vagyunk szolgáltatva az ismeretlen, más földrészekről átsűvítő erőknek, és nincs, aki helytálljon a viharban: Victor Ponta kormányfő mindinkább egy betegesen hazudozó kisfiúra hasonlít, aki cselekvésnek hiszi a sértegetést, és a hétfőn elhunyt szélsőséges Vadim Tudorra emlékeztető otrombasággal diplomáciai feszültséget szít, ahol megfontoltságra és együttműködésre lenne szükség.

Victor Ponta nem a legfiatalabb román államférfiként vonul be a történelembe (ahogy elnökválasztási kampányában hirdette), hanem szánalmas kis szélhámosként. Már nem tarthat sokáig, amíg a kormányfői gyeplőt is bedobja.

Kínos, hogy jelen pillanatban még közlekedési miniszterünk sincs, hogy 39 kilométer autópályát négy év alatt épített meg Románia, amelynek miniszterelnökét nem lehet komolyan venni: még viccnek is rossz, hogy betegszabadságán növelt szakállának eltüntetését a közlekedési mesterterv elfogadásától tette függővé, és még kínosabb arra gondolni, hogy arcszőrzetét politikai eszköznek tekinti egy európai állam vezető tisztségviselője a huszonegyedik században.

Nehéz elhinni a javulást ott, ahol már 25 éve csak kapkodást és fejetlenséget látunk, ahol majdnem évenként cserélődik a miniszter.

Lebőgtek választottjaink, mert székeikben szunyókálva is sokkal jobban keresnek, mint a náluk jóval felelősebb munkát végző orvosok, tanárok, mérnökök, nem beszélve a vízszerelőkről és a falusi termelőkről, ahol mind sokkal nagyobb munkaerőhiány mutatkozik, mint a túlméretezett román törvényhozásban.

Az állam legelső intézménye a leghiteltelenebb is: a nagy korrupciós botrányok, a törvényenkívüliség és leplezetlen pökhendiség mellett a nyílt és szégyentelen önzés belterjes bűnszövetkezete lett.

A román kormányok emberemlékezet óta rossz gazdának bizonyultak, ezt senki nem vitatja, akár egy természeti törvényt.

Megdöbbentően mélyre süllyedt a hazai közbeszéd az utóbbi időben.

Hiába minden elhatárolódó nyilatkozat és mához igazított szabályzat, mindez külsőség, a kommunista utódpárt nem tud és nem akar kilépni a törvényen felül állók kasztjából, és elvtársi szolidaritást mutat az egyenlőbbek iránt.

Elsikkadt eddig a népszavazás talán legfontosabb eleme, amitől valóban történelmi jelentőségű: az, hogy jogosultságát és törvényességét senki sem kérdőjelezte meg. Sem a szociáldemokrata vezetésű kormány – pedig a siker az SZDP-s biharszentmártoni polgármester bedaralását hozta volna a liberális többségű Nagyváradba –, sem a prefektus, sem a nemzetféltők, sem az alkotmánybíróság, sem a nép ügyvédje, sem más.

Közel fél éve már, hogy Victor Ponta elveszítette az elnökválasztást, de az akkori ijedtség és meghunyászkodás ideje láthatóan lejárt, sikerült megkapaszkodnia a kormányfői és pártelnöki tisztségben, és a körülötte tom­boló vihar ellenére is kezdi visszanyerni arroganciáját.

Bezzeg a Mócvidék, a Bánság és a többi történelmi tájegység a kormány és a helyi hatóságok számára is létezik, s noha egyik sem közigazgatási terület, nem utasítják vissza, sőt, felkarolják és segítik érvényesülését. Ugyanezek a román politikusok a Székelyföldről hallani sem akarnak, még a létezését is tagadják, az innen eredő kezdeményezéseket ott gáncsolják, ahol érik.

Jó lenne visszaszerezni Marosvásárhely irányítását. Nem csupán az ott élő, egyre durvábban elnyomott és megfélemlített magyarokért, hanem a román demokrácia egészségéért is szükség van erre.