„A magunk felkészületlenségét a szlovákok/románok előítéleteivel takarjuk el — ami persze nem más, mint egy előítélet parádés működtetése; ez az előítélet valahogy úgy fogalmazható meg: csak nekik vannak előítéleteik.

Még az elemzőnek is. Az egyik, amit annak érzek, az, hogy egyértelműnek veszi a kultúra és az azonosságtudat közötti összefüggést. Holott meggyőződésem szerint nincs ilyen összefüggés, az azonosság egyszerűen vállalás kérdése; sőt, az erdélyi magyarság autonómiára esküvő hányadánál olykor éppenséggel a kultúrát sokallom, a folyamatos ábelezést és még inkább wassalbertezést, a néptáncozást és a többit — mondanom sem kell, nem Tamásival és a néptánccal van bajom, hanem azzal, ami lett belőlük az eszmei horizontokon: ikonok, melyekhez a gondolkodás árnyalata sem férhet.
Itt kell megjegyeznem azt is, hogy „színház, koncert, kiállítás, előadás” (mindaz, amit Hunčik „kultúra” címszó alatt felsorol) mindössze a kultúra egyik, egyre inkább nem is a legnagyobb, mindenesetre nem a legmeghatározóbb része. Szomorúan mondom, mert én is a kultúrának ezen az értelmezésén nőttem fel, és nagyrészt ma is ebben élek; de ha például egy ember magyar verseket lájkol a Facebookon, vagy a youtube magyar videófelvételeit osztja meg, akkor az ő kultúrája magyar, ha soha életében nem volt egy tárlatmegnyitón, akkor is.

A másik előítéletet a paternalizmus szóval jellemezném.”