„Öregek sóhajtották el otthon, hogy na lám, én még egyszer neki, s lám, mire megyek? Mert örökké tudtam, hol a helyem. Ma se lehetek fenegyerek. Kisváros Sepsiszentgyörgy, de helyet ad a vendégnek, és helyet a kiáltó szónak is. Ismerősök közt szorongok, ismeretlenek köszöntenek. Itt valami nagy történhet szóban, imás fohászban.

A szélrózsa negyvennégy irányából gyülekeztek a meghívottak, s a szívünk megtelt önmagunkkal s áldozatainkkal. Este a nagy képernyőt nézem, népet közelebbről. Ahogy mások csak képernyőről ismerik ezt a megnyomorított nemzetet. Akkor nyilallott belém a felismerés: egek, azt tudjuk jól, mi végre vagyunk itt, de hiszen ennek a népnek nincs vezére!

Hisszük, hogy a hit megtart – halálig. Hogy az igazság győz, ahogy a fény. De az az igazság is egyidős a Bibliával, hogy fövenyre építeni nem lehet. És a világító csóvát is valakinek meg kell gyújtania! Jelet kell adni, az igét el kell kiáltani!

És egyre növekszik a gyülekezet, előttem növekszik önmaga magasságába a nép, amelynek nincs vezére.”